Húsvéti nyuszi, fogtündér, Télapó és társai – higgyen benne a gyerek vagy inkább ne?
2018. április 02. írta: M. Steinbach Annamária

Húsvéti nyuszi, fogtündér, Télapó és társai – higgyen benne a gyerek vagy inkább ne?

Anyaként és leendőbeli pszichológusként egyaránt érdekelt, hogy vajon érdemes-e (és ha igen, meddig?) a gyerekek számára fenntartani a sok-sok mesés történettel kiszínezett karácsonyi, húsvéti vagy éppen az első fogak kihullására kitalált, csodás lények képét. Olvasgattam különböző pszichológiai oldalakon, és -bár nem erre számítottam eredményeként- nagyon sok, kutatóktól származó ellenérvvel is találkoztam. Ezeket alább összegeztem.

Mikor húsvét vasárnap a fiaim ébredése előtt (a nyuszi megbízásából) gondosan elrejtettem az ajándékaikat, örömet és izgalmat éltem át. Mintha ismét gyerek lettem volna én is, és részese lettem volna annak a csodának, amit régen kislányként élhettem meg. A jó érzésemet pedig csak fokozta, amikor megláttam a csillogó tekinteteket, amint a szobából kiszaladva kérdezgették: „Itt volt már a nyuszi? Hozott valamit?” És én anyaként valahogy úgy éreztem, ez az apró mesevilág egy kis sziget a gyermekeimnek, ahol úgy lehetnek boldogok, ahogyan mi felnőttként vágynánk erre. Hányszor éreztük már mindannyian az életben, hogy milyen jó lenne, ha csak kívánnunk kellene, és a dolgok valóra válnának? Vagy ha a képzeletünk határtalan szárnyalása valójában a valóság lenne? Milyen jó lenne néha egy jósággal, boldogsággal telis-teli világban élni, ahol minden rólunk szól? És bizony, szerintem ez az az érzés, amit a gyerekek a mesékkel teli gyermekkorban átélnek.

Ehhez hasonló meggyőződést akkor éreztem utoljára, amikor a nagyobbik fiam hetekig rettegett egy álmaiban mindig megjelenő, Zimbi-nevű, helikopter testű madártól. Képtelenek voltunk őt ép ész érvek mentén megnyugtatni, mivel az ő fejében ez maga volt a valóság. Hirtelen ötlettől vezérelve a férjemmel együtt belementünk kisfiunk „játékába”, és míg én kiabálva fenyegettem a láthatatlan Zimbit, férjem diadalittasan lépett ki a gyerekszobából, ruhája ujjait feltűrve elmesélte, hogy úgy elijesztette a helikopter madarat, hogy az bizony soha többé nem fog újra eljönni hozzánk. És akkor, aznap volt utoljára nálunk Zimbi. Többé nem mert jönni.

Hat-hét éves korig a gyerekek csak nehezen képesek élesen elválasztani a mesevilágot a valóságtól. Ettől a kortól kezdve viszont elkezd minden a realitás köré épülni. Persze még szeretik a történeteket és néha-néha egy pillanatra a csodákban is hisznek (legalábbis a felnőtteknél jobban), de utána árnyalatonként elveszik az a határtalan hit, amely a mágikus világban gyökerezik. Ekkor újabb félelmek kerülnek az életükbe, és pont maga a realitás az, ami miatt nehezebben győzhetőek meg arról, hogy minden rendben lesz velük. Gondoljunk csak bele, hogy mi, felnőttek hogyan gondolkodunk! Az élet dolgaihoz statisztikai alapokon közelítünk. „Nem jelentkezem a versenyre, mert biztosan nem elég nagy hozzá az IQ-m.”, „Nem szólítom le a lányt, mert hozzám képest ő túl szép.” Ilyen prekoncepciók egy hét év alatti gyerek fejében nem léteznek. Ők hisznek abban, hogy csak elég jól kell viselkedni ahhoz, hogy megkapják azt, amire vágynak. Azt is biztosra veszik, hogy önmagukért érdemelnek meg bármit, és kétség kívül részesei valami nagy-nagy dolognak. És ez az szerintem, amit nem érdemes megvonni egy gyerektől. Mert ez a mágikus, csodálatos gondolkodás az, ami csak az övék, és mi, szülők segíthetünk is nekik abban, hogy minél tovább megtarthassák maguknak. Nem feltétlenül csak a húsvéti nyuszi vagy más kreált lények "életben tartásával", hanem akár azzal is, ha nem kényszerítjük őket kizárólag a valóságban létezésre.

Sokan gondolják úgy, hogy a gyermek áltatása (pl. Télapóval) valójában a szülők hazugsága, amelyet a gyerek akár traumaként is megélhet. Mit mondanak tehát az ellenzők?

Hazug szülő

A mítoszok fenntartása nem húzódhat örökké, és mikor a gyerek számára nyilvánvalóvá válik, hogy nem létezik se Télapó, se húsvéti nyuszi, azt a szülei hazugságaként fogja megélni. A gyermek fejében egy fedhetetlen szülőkép él, amelyet darabokra törhet az, hogy kiderül, évekig hazugságot tartottak fenn tudatosan. Christopher Boyle és Kathy McKay pszichológusok ezt azzal indokolják, hogy legtöbbünk még ma is emlékszik arra, hogy hol volt akkor, amikor megtudta például, hogy a Télapó nem létezik. Ezeket az emlékeket vakuemlékeknek hívjuk, mivel fényképszerű pontossággal vagyunk képesek visszagondolni egy pillanatra. Ilyen emlékeink főként akkor vannak, ha valamilyen traumatikus élmény ér minket, s a kutatók azt feltételezik, hogy a gyermekkori mítoszok lelepleződése pont ilyen megrázkódtatás lehet a kicsiknek.

Valaki mindig figyel engem?

Az a tudat, hogy valaki figyelheti, mikor esik ki a foguk, vagy éppen azt, hogy jól viselkednek-e vagy sem, kimondottan félelmetes lehet egy gyerek számára. Abban az esetben, ha a szülő a jó magaviselet függvényeként fogalmazza meg gyermeke számára például a Télapót, akár félelmet is kiválthat.

Ki akarja jobban: a szülő vagy a gyerek?

Sokan úgy tartják, hogy a kitalált történeteket és alakokat, mint például a húsvéti nyuszit a szülők önmaguk miatt tartják fent. A saját gyermekkori emlékeiket újra képesek átélni, míg gyereküket boldogságban és izgalomban úszva nézik, mikor az ajándékokat keresik a fűben, vagy éppen hallgatják a mesés történeteket a csodás, természetfeletti lényekről. A szokás pedig így tartja fent önmagát, mivel a mai gyerekek felnőtté válva ugyanúgy viszik majd tovább a  meséket.

Én magam -ahogy fentebb is említettem- a gyermekkori csodák és mágikus gondolkodás híve vagyok, mégis érdekes az érem másik oldalát is látni. És még csak azt sem mondanám, hogy vétek lenne így gondolkodni. Talán úgy van ez, mint sok-sok más dolog is a világban, amikor szélsőséges irányból próbálunk megközelíteni egy jelenséget. Néha érdemes megfigyelni, mit mondanak azok, akik nem a mi álláspontunkat képviselik, mivel lehet belőlük akár tanulni is egy kicsit. Felmerülhet például, hogy szülőként érdemes felismernünk, meddig van szükség még a mesevilág fenntartására? Mikor van az a pont, amikor a gyerek még szívesen megy bele a játékunkba, de már látja a valóságot is. Ilyenkor érdemes lehet őket átengedni a felnőtt oldalra, és együtt eljátszani a Télapó vagy éppen a húsvéti nyúl történetét a náluk kisebbeknek. Vagy például ott van az a nyomás, miszerint a gyerekeknek jól kell viselkedniük ahhoz, hogy ajándékot kaphassanak december 6-án. Talán érdemes lehet ezen is finomítani némileg azzal, hogy attól még, hogy a jó gyerek nagyon kedves a Télapónak, a rosszalkodás még nem vonja maga után a Télapó elutasítását. És ha belegondolunk, ez egy nagyon jó és hasznos párhuzam a szülő-gyerek kapcsolatra is. Mivel éreztethetjük gyermekünkkel, hogy a mi elfogadásunk sem attól függ, hogy ő jól viselkedik vagy sem, mivel az iránta érzett szeretetünk állandó.

És talán ami a legfontosabb, hogy maradjunk hitelesek. Azt és annyit adjunk át a gyerekünknek, amit mi magunk is jónak érzünk. Nincsenek előírások, amik mentén jó szülők lehetünk, vagy amiket be kellene tartani. Nincs szabály arra, hogy legyen nyuszi, Télapó vagy fogtündér, mert az csakis jó vagy rossz lehet. Ha önmagunkat adjuk akár mesékkel, akár csak figyelemmel, már eleget adtunk.

Ha érdekel a pszichológia közérthető nyelven, csatlakozz hozzánk a 7köznapi pszichológia Facebook oldalán.    

 

Forrás:

Boyle, C., McKay, K. (2016). A wonderful life. The Lancet Psychiatry.1110-1111. 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://7koznapi.blog.hu/api/trackback/id/tr413799992

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása