A gyerekkor fájdalmas emlékei: amikor gyermeki énünk átveszi az irányítást
2017. október 04. írta: Vén Bernadett

A gyerekkor fájdalmas emlékei: amikor gyermeki énünk átveszi az irányítást

Sérüléseink az emlékeinkben

22family-jumbo.jpgElőfordult már Veled, hogy egy családi látogatás után lehangoltabb lettél? Esetleg "hangosabbak voltak a gondolataid"? Vagy olyan szavakat ejtettél ki a szádon, amiket egyébként nem használsz? Ha ezekre a kérdésekre igen a válaszod, biztosan tapasztaltad már a családi látogatások negatív hatásait, egy hosszú hétvégét, vagy egy kerti partit követően. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a családi találkozó károsan hatna a mentális egészségünkre, vagy hogy nem élhetünk meg őszinte pillanatokat, igazi örömöt szeretteink körében. Arról van szó, hogy amikor visszatérünk szüleink körébe, vagy a szülővárosunkba, ahol felnőttünk, olyan implicit emlékek törnek fel bennünk, amelyek automatikusan kiváltják azokat az esetenként negatív érzéseket, amiket a múltban megéltünk.

Az implicit emlékek mélyen az elménkben léteznek, és tudattalanul tudnak a felszínre törni. Erre kiváló példa, hogy tudunk biciklizni, amit egyébként lehet, hogy gyerekkorunkban próbáltunk utoljára, de 20 év múlva sem felejtünk el. Ha felülünk a kerékpárra, nem gondolkodunk azon, hogyan kell csinálni, ez a memória egyszerűen bennünk van.

biking-miles-of-pathways-in-jackson-hole-1024x683.jpg Ezzel ellentétben az explicit emlékezet egy konkrét emlék, tapasztalat, pl. amikor apukánkkal egy délután a ház körül bicikliztünk. Az implicit emlékek lehetővé teszik a látszólag sima, kellemes otthoni látogatás megtapasztalását, miközben öntudatlanul újból olyan érzelmeket, gondolatokat, attitűdöket kapcsolnak össze, amilyeneket gyermekként éltünk át.

Amikor implicit emlékeket tapasztalunk, gyakran úgy érezzük magunkat, mintha visszatérnénk abba a - jelen esetben gyermekkori/fiatalkori - helyzetbe, amit újra átélünk, és éppúgy reagálunk, mint ahogyan azt tettük korábban. Épp a közelmúltban, Sára barátnőm mutatta be párját, Barnát a szüleinek. Barna szimpatikusnak, kedvesnek találta a szülőket, viszont a látogatás során észrevette, hogy Sári hangja többször – a normálistól eltérően - vékonyabban és magasabban szólalt meg szülei ártatlan megjegyzéseire. Amikor Barna hazafelé megemlítette ezt a megfigyelését, Sári meglepődött, hogy ilyen benyomást keltett párjában. Kívülről szemlélve olyan volt, mintha a tizenéves énje vitatkozna a szülei szigorú, irányító stílusával. Ha Sári szülei észrevételt is tettek volna, jobban emlékeztetve őt a múltra, biztosan intenzívebben reagál és sokkal hosszabb ideig érinti hangulatát.

Amikor ezek a régi érzések befolyásolják viselkedésünket, védtelenné válunk, hiába érezzük magunkat felnőttnek, gyerekkori énünk emlékei felszínre törnek és úgy viselkedünk, mint amikor 10 évesek voltunk. Szüleink reakciója erre a helyzetre nem feltétlenül a segítőkészség, hiszen ők könnyen látják 10 éves kori énünket, és annak megfelelően reagálnak.  

Ez a fajta regresszió nem jelent nagy problémát, ha csak a szüleinkkel való kapcsolatunkra korlátozódik. De a differenciálódás hiánya komoly hatással lehet életünk minden területére, különösen meghatározó, közeli kapcsolatainkra. Minél közelebb kerülünk valakihez, vagy enged magához közel valaki, annál valószínűbb, hogy ezek az érzések implicit emlékeket idéznek elő bennünk korai kapcsolatainkból. Olyan, mintha a múltba mennénk vissza, és újra megtapasztalnánk azokat a negatív érzéseket, amik a jelenben már nem helyénvalóak. 

Régi érzelmeink és korai identitásunk megjelenése a jelenben nem egy olyan mintázat, ami csak a párkapcsolatainkban ismétlődhet. Személyes és szakmai életünk számos területén megfigyelhető, és jelentős hatással van felnőttként hozott döntéseinkre. Minden olyan szituációban, amikor intenzív érzelemmel reagálunk - egy csúnya megtorlás a főnöktől, vagy súlyos cinizmus a munkatársunk felé -, hasznos lehet fejben lejátszanunk, megítélni és megkérdőjelezni reakcióinkat, feltenni magunknak a kérdést, hogy miért is merült fel ez a fajta intenzitás. Amikor az érzés különösen intenzív, gyakran előfordul, hogy a gyerekkori, primer érzelmekhez, eseményekhez kapcsolódik.

Minél több reakciónk hasonlít múltbeli énünkhöz, annál valószínűbb, hogy régi viselkedési mintáink szerint cselekszünk jelenlegi életünkben. Ez nem a szülők hibáztatásáról szól, sem arról, hogy minden szülői befolyás negatív. Szerencsétlen tény, hogy gyerekként sokkal nagyobb valószínűséggel „raktározzuk el” az egyszeri negatív tapasztalatot, a szülők általi nagyobb kifakadást, mint a pozitív jeleneteket. Ez egyszerűen azért van így, mert az állatvilághoz hasonlóan, úgy vagyunk „összerakva”, hogy arra emlékszünk, amitől félünk. 

past-vs-present-recovery-300x300.jpg

Sajnos még a gyermekükre legráhangolódóbb szülők is elvesztik néha a türelmüket, vagy nem kellő érzékenységgel reagálnak rájuk. Gyermekként pedig ezekben a pillanatokban a szüleinkkel azonosítjuk magunkat, vagy egyszerűen internalizáljuk, elsajátítjuk azt a viselkedést, azt az üzenetet, amit felénk kommunikálnak. Például, ha édesanyánk azzal vádol minket, hogy lusták vagyunk, amikor épp túlterhelve érzi magát a feladatoktól, ilyenkor mi valószínűleg tényleg lustának azonosítjuk magunkat, és felnőttként is gyakran vádoljuk magunkat lustasággal.

Mégis, miért vesszük át szüleink nézetét stressz idején? Gyerekként biztonságosan támaszkodunk szüleinkre. Ha egy szülő hirtelen haraggal vagy bosszúsággal reagál egy szituációban, a környezetet kevésbé érezzük biztonságosnak. A szülő és gyermek közti egyedüli érzékelhető eltérés a méretbeli különbség; míg a gyermek a felnőtt dühkitörése idején fenyegetést él át, addig a szülő számára ez az interakció egy enyhe provokáció pillanata. Amikor a gyermek megijed attól a személytől, akitől a túlélése függ, egyszerre akar futni a szülőhöz, miközben igyekszik minél távolabb lenni tőle. Így az egyetlen megoldás, hogy összeolvad a szülővel azáltal, hogy tudattalanul azonosítja magát vele. Tehát a gyermek ahelyett, hogy félne a szülőtől, átveszi az ő nézőpontját, hiszen nem mer harcba szállni vele.

Felnőttként, ha nem ismerjük fel és tudatosítjuk, hogy korai élményeink milyen hatással vannak ránk, könnyen fennáll annak a veszélye, hogy a múlt tapasztalatait a jelenlegi kapcsolatainkra vetítjük ki. Ha tudatosítjuk magunkban, hogy mit idéz elő bennünk a múltunk,  kevésbé valószínű, hogy újraéljük a múlt jeleneteit és érzéseit. Minél többet hallunk és beszélünk implicit emlékeinkről, és megalkotjuk életünk összefüggő történetét, annál jobban meg tudjuk különböztetni fájdalmas emlékeinket, valamint meg tudunk szabadulni az általuk teremtett korlátoktól. 

Ha hasznosnak találtad cikkünket, és szeretnél hasonló, 7köznapi pszichológiai témákról olvasni, csatlakozz hozzánk Facebookon! 

Forrás: 

https://www.psychologytoday.com/blog/compassion-matters/201007/why-going-back-home-can-leave-us-feeling-lost

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://7koznapi.blog.hu/api/trackback/id/tr9912929113

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.