Látni a világot, amely számunkra láthatatlan.
2017. október 15. írta: M.S.Annamária

Látni a világot, amely számunkra láthatatlan.

Amikor az utcán sétálva látunk egy vak embert átkeléssel próbálkozni az úton, vagy mellénk kerül a buszon, metrón, netán a boltban láthatóan tanakodik, mert a boltosok éppen nem a szokásos helyre tették a kiflik zacskóját, mit érzel? És ami ugyanolyan fontos, mit teszel? Ösztönösen odalépsz, kérdezel, majd segítesz? Vagy előbb lefuttatod a fejedben, hogy vajon mit és hogyan szabad ilyen helyzetben mondani, és csak utána cselekszel? Netán zavarodban inkább körbenézel, és megkönnyebbülve konstatálod, hogy már valaki más megoldotta a helyzetet, és esetleg kíváncsian figyelsz, hogy hogyan oldották meg a dolgot? Ha az utóbbi megoldásokat választottad, akkor segítségedre lehet ez a cikk.

Október 15. a Fehér Bot Nemzetközi Világnapja. Ennek a napnak az a célja, hogy felhívja az emberek figyelmét a vakok és gyengénlátók helyzetére, és arra, hogy gondjaik megoldásában, a társadalomba való teljesebb értékű beilleszkedésükben sokszor a látó társadalom képes a legnagyobb segítséget nyújtani.

"Nem vagyok értelmileg sérült, se fertőző, na világtalan és siket meg pláne nem!"

Pintér Éva 37 éves, gyerekkora óta vak, nagyjából csak árnyékokat lát, azokat is csak gyengén. Cikkemben segítségemre volt válaszaival, az interjú elején nevetve mondta ki a fenti, súlyos szavakat. Jókedvű és nyitott ember lévén őszintén beszél saját benyomásairól.

 - Ezt hogyan érted, Éva?

- Úgy, hogy ezzel azért elég gyakran találkozunk. Nem látjuk az emberek arcát, de a reakciókból sokszor érződik, hogy a látó emberek néha úgy néznek ránk, mintha nem is tudom, viszolyognának. Néha nem igazán tudnak hozzánk még szólni sem. Velem gyakran előfordul, hogy tudom, nem akarják kimondani a vak szót. Helyette ilyeneket kapok, mint például a világtalan, ami nekem inkább sértő. Mert én vak vagyok, és annak, hogy nem látok szinte semmit, ez a megnevezése. Mi magunkat is vaknak érezzük, szóval ezt miért ne mondhatná más is? A másik meg, hogy sokan nem tudnak mit kezdeni azzal, hogy nem nézek a szemükbe, hanem általában lefelé nézek. Gondolom, hogy zavaró lehet, de nekem például ez fel sem tűnik. Azt sem tudtam sokáig, hogy feljebb kellene nézni. Valamennyire érthető végülis, hogy a szemkontaktus szó nem igazán van a gyakran használt szavak között. (Nevet.)

- Itt milyen helyzetre gondolsz például? Mit értesz azon, hogy nem tudnak mit kezdeni ezzel?

- Szóval az, hogy nem nézek az emberekre megszokásból, még nem vagyok értelmileg is sérült. Ha étterembe megyünk a férjemmel, akkor például mindent a férjemtől kérdeznek meg, mintha én nem lennék képes válaszolni. És mivel ebben a sötét világban élek jó ideje, ilyen helyzetekben van időm és terem figyelni az emberi reakciókat. És megfigyeltem, hogy ha igyekszem ránézni a beszélőre, és közben bólogatok is, akkor azonnal elkezd beszélni hozzám is. Tehát tudom, hogy rajtam is múlik.

- Igen, az emberek többsége tudod, ösztönösen viselkedik ilyen helyzetekben. Egy látó személy számára, ha valaki lefelé néz, akkor elhatárolódik a beszédtől.

- Igen, tudom. Csak ha megnézed a másik oldalt, akkor a vakok számára meg ez nem ismert jelenség, mivel számunkra teljesen mindegy, hogy ki, hova néz. Lényeg, hogy jól halljam a beszélőt. Nekem pedig ez könnyebb, ha kicsit elfordulok. Ami a legviccesebb, hogy erre meg sokan elkezdenek hangosabban beszélni, mintha a hallásommal is gond lenne. De azt hiszem, nem is azon van a lényeg, hogy kinek kellene változtatnia bármit is, hanem sokkal fontosabb, hogy megértsük a másikat. Mert ha ez megvan, akkor nem érzünk frusztrációt, mikor olyan helyzetben vagyunk, ami nekünk ismeretlen. Mert lássuk be, hogy azért a látó emberek számára nem lehet könnyű. Senki sem mutatja be nekik, milyen vaknak lenni. És akkor belekerülnek egy ilyen helyzetbe, és legszívesebben rongyolnának is el onnan.

- Erre értetted azt, hogy nem vagy fertőző?

- Igen, erre. Nyilván nem gondolja senki, hogy a vakság átterjedhet egyik emberről a másikra. Mégis, egy vak elég sokszor éli meg azt, hogy segítséget kér, és érzi, hogy a másik kényelmetlenül érzi magát, rosszabb esetben ott hagyják szó nélkül.

- Ez miért lehet?

- Semmi különös, csak senki sem szereti a furcsát. Mi meg azok vagyunk kicsit.

"Dolgozunk, háztartást vezetünk, családot alapítunk, mint mindenki más."

 - Nagy döntés egy vak számára, hogy kimenjen az utcára, hogy elinduljon bárhová?

- Ez attól függ, hogy ki, mennyire magabiztos a közlekedésben. Ismerek olyat, aki idős korban vesztette el a látását, és őt például mindenhova viszik, mert nem tanult meg bottal közlekedni. De azért legtöbbünk ugyanúgy intézi a dolgait, mint mindenki más. Bizonytalanabbnak tűnhetünk az utcákon, mert óvatosabbak vagyunk, de mindent csinálunk, amit kell. Nem különbözünk másoktól. Sokan azt hiszik, hogy munkaképtelenek vagyunk, pedig nem így van. Nyilván sokan vannak, akik nem dolgoznak, de olyanok is, akik tesznek-vesznek naphosszat. Van családunk, férjünk, feleségünk, gyerekeink, akikkel ugyanúgy foglalkozunk, ugyanúgy készülünk velük az iskolába, ugyanúgy megyünk programokra, mint egy látó.

- És az ügyintézés? Csak telefonon vagy személyesen?

- Nem, most már vannak mindenféle lehetőségek, felolvasó programok, meg ilyenek. De az igaz, hogy beszélgetni nagyon szeretünk. Én például szerintem túl sokat is. Ha valakivel jól kijövök, órákat képes vagyok beszélgetni vele. 

"Nem arra, drága, nem arra, hanem erre!"

 - Biztosan észlelted már, hogy sokan nem mernek vagy zavarban vannak a segítség felajánlásánál.

- Ó, igen, bár megmondom őszintén, azok, akik odalépnek hozzám, általában nagyon jól csinálják a segítségnyújtást.

- És hogyan kell ezt jól csinálni?

- Amikor egy vak ember láthatóan zavarban van, vagy csak szimplán nehezebb helyen akar átkelni az utcán, leszállni a buszon, érdemes határozottan (nem félénken, suttogva) odalépni, megérinteni (nem megragadni) a karját, és érthetően felajánlani a segítséget.

- Például hogyan? Azért kérdezem, mert azok, aki olvassák a cikket, érthetően konkrét helyzetekre kíváncsiak.

- Például így: „Segíthetek Önt átkísérni a zebrán?”, vagy ha például a buszmegállóban vagyunk: „Jó napot, X vagyok, tudok Önnek bármiben segíteni?”

- És ha az a válasz, hogy nem? Nekem már volt többször is ilyen.

- Akkor sincs semmi. Akkor azért van ez a válasz, mert meg tudja egyedül is oldani, netán ezerszer végigment már azon az útvonalon. De nem haragszik a kérdezőre. A segítséget mindenki nagyon jó néven veszi, csak néha jó érzés, hogy megy egyedül is. Szóval a visszautasítás ne tántorítson el senkit.

- És a stílus?

- Hát úgy mint bárkinél. Nem vagyunk cukorból. Nem kell azon agyalni, hogy nem mondunk olyanokat, mint viszontlátásra, nézőpont kérdése, lássuk be, meg hasonlók. Nyugodtan mondhatunk olyanokat, ha egy vaknak például a kezébe adunk valamit, hogy nézze meg, mert mi a tapintásunkkal, hallásunkkal látunk. Úgy képzeld el, mintha minden más érzékszervünk összeadódna, és agyunk abból rakja össze a képet. Szóval mindenki beszéljen úgy, ahogy egyébként is tenné.

- De azért csak vannak olyan szavak, amiknek nincs értelmük, nem?

- Nem, nincs tabu. Olyan emberek vagyunk, mint más. Olyan szavak vannak, amiknek számunkra nincs jelentése, de ezekkel max nem foglalkozunk a beszélgetés közben.

- Például?

- Mondjuk a tárgyak leírásánál, hogy piros, kék, meg ilyenek. Vagy útbaigazításnál, hogy a nagy háznál balra. De legutóbb, mikor egy nagyon kedves hölgy jött oda hozzám, ezt mondta: „Nem arra, drága, nem arra, hanem erre.” Én meg elnevettem magam, és megkérdeztem, hogy „Merre van az arra?”. Persze leesett neki is, szegény zavarba is jött, de mondtam neki, hogy csak viccelek, és köszönöm. Aztán persze segített elmondani, hogy merre van az arra. Szóval nekünk olyanok vannak, mint következő kereszteződés, járda vége, körülbelül ennyi méter, meg ilyenek. De nem győzöm hangsúlyozni, hogy nem lehet hibázni. Nekünk nehezebb segítséget kérni, mert nem látjuk az embereket. De ha felajánlják azt, akkor élünk vele, és majd mi kérdezünk, ha nem teljesen tiszta az útbaigazítás.

- És mire figyeljünk vezetés közben?

- Olyanokra, ha van előttünk valami veszély. Kátyú, lépcső, ilyenek. És finoman meg lehet fogni az illető karját, könyökét.

Éva mesélt arról is, hogy a látó emberek alapvetően kedvesek velük, vele, és összességében úgy érzi, hogy az emberek egyre bátrabban és nyitottabban fordulnak hozzá. Arra a kérdésre, hogy szerinte hogyan lehetne tovább érzékenyítni a társadalmat a vakok és gyengénlátókkal kapcsolatban, egyértelműen azt válaszolja, hogy azzal, ha megismerkedünk velük. Lépjünk kapcsolatba, ajánljuk fel segítségünket, beszélgessünk bátran, és akár kérdezzünk is a vakságról, ha kíváncsiak vagyunk. Mert akkor fogunk csak rájönni, hogy ők nem fura, zárkózottnak tűnő emberek, hanem csak máshogy viselkednek, máshogy tájékozódnak, de ugyanolyanok, mint a többség.

És ha kimondottan olyan helyet keresünk, ahol szabadon megtapasztalhatjuk a vakok életét akár az egész család bevonásával, erre is van lehetőség. A Láthatatlan kiállítás célja például megmutatni a vakok láthatatlan világát. A kiállítás megtekintető bejelentkezést követően, de nyilvános programokat is szerveznek egyre többször. A Fehér Bot napja alkalmából rendhagyó módon gyerekekhez látogattak el, és nekik mutatták meg játékos módon, milyen érzés vaknak lenni. Nem ijesztő, nem lehetetlen, csak kicsit más. És talán a gyerekek hozzáállása és nyitott vidámsága mutatja a legjobban azt, hogy sztereotípiák, félelmek nélkül mennyivel könnyebb nyitni a szokatlan „más” felé.

 

Ha hasznosnak találtad cikkünket, és szeretnél hasonló, 7köznapi pszichológiai témákról olvasni, csatlakozz hozzánk Facebookon!

 

 

 

 

 

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://7koznapi.blog.hu/api/trackback/id/tr5012980734

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

élhetetlen 2017.10.15. 22:56:09

Hát igen edzés kérdése. Zuglóban laktam 27 éven át, és 7 évig a 74-trolival jártam, ami a vakok, és a mozgássérültek intézetét is érintette. Még a villamoson, a troli előtt, kérdezem, segíthetek? Kösz, nem kell, boldogulok. Akkor viszlát, válasz viszlát. Nem gond, hogy nem lát, tudja, hogy ez csak egy elköszönési forma. Egy idő után már látod, hogy ki az, aki magabiztosan közlekedik, annak, legfeljebb köszönsz, ismeri a hangodat. Segíteni akkor kell, ha kell. Ha leesik a hó, és kupacokba halmozzák, és ott van akadály, ahol nem volt eddig. Vagy felbontották, vagy elkerítették. Ez ilyen egyszerű. A mozgássérültek. Egy barátom (két bottal) mondta, hogy soha ne fogjam meg a karját, ha segíteni akarok, mert akkor ő bizonytalanabb lesz, esetleg másképp mozdulna, de nem tud, esetleg, ha elesik, engem is elránt. Csak tartsam a kezem támaszként, majd ő kapaszkodik akkor, és úgy, ahogy neki kényelmes. Apróság? Az, de időseket is így segítek le, ha kell. És ami a legfontosabb. Minden valamiben korlátozott ember ismeri a saját állapotát. Neked nem kell megérteni, nem kell sajnálkozni, neked is csak tudomásul kell venni, ennyi. Mentem én haza úgy a Benkó klubból, (mehettem volna tömegközlekedéssel), hogy valaki mondta, hogy hazavisz. Aztán nem indult a kocsi. A srácoké indult, mondták, hazavisznek ők, egy felé lakunk. Hárman be hátra, mankók behúzva, enyém az anyósülés. Hogy nézett volna ki egy ilyen ajánlat után, hogy elkezdem, hogy, de, hát nektek ez kényelmetlen, vagy valami hasonló. És azon a munkahelyen, ahol hét évig dolgoztam, voltak kerekesszékes kollégák. Kocsival be, teherlifttel fel, és már harminc éve is akadálymentes volt a cég. Na, ha bedöglött a teherlift, akkor ment le négy markos fiú, hogy a főbejárat húsz lépcsőjét leküzdjék. De, ha a folyosón arra mentem, amerre éppen kézzel tekert valaki, akkor rodeóztunk. Nem szánalom kell, csak elfogadás.

DAnna 2017.10.16. 09:06:10

Pár észrevételem lenne a cikkhez.
Először is egy látó ember sokkal ritkábban kerül vak környezetbe, mint egy vak látó környezetbe. Egy látó ember, ha kimegy az utcára, egyáltalán nem biztos, hogy találkozik vak emberrel, míg ha egy vak ember megy ki, ő szinte biztos, hogy találkozik látóval, ergo a látó-vak alkalmazkodásban ők vannak előnyben, még ha másban hátrányt is szenvednek. Ezért nem kell azon csodálkozni, hogy a látók nehezebben idomulnak a szituációhoz.
Attól, hogy valaki vak, lehet más problémája is. Nem kizárt, hogy pl. rosszul is hall. Ha egy vak elfordítja a fejét, és láthatóan nagyon fülel valamire, teljesen érthető, hogy a partnere hangosabban kezd beszélni.
Attól, hogy az egyik vak embernek nem sértő a vak kifejezés, nem biztos, hogy a másik is így van vele. (Én általában marhaságnak tartom az ilyen sértődési ügyeket, amennyiben nem szándékos sértésről van szó, hiszen nem lehet tudni, ki min sértődik meg. Egy csomó illemszabálynak rengeteg változata van forgalomban, és nem lehet tudni, s másik melyiket ismeri.)

DAnna 2017.10.16. 09:11:30

Pár észrevételem lenne a cikkhez.
Először is egy látó ember sokkal ritkábban kerül vak környezetbe, mint egy vak látó környezetbe. Egy látó ember, ha kimegy az utcára, egyáltalán nem biztos, hogy találkozik vak emberrel, míg ha egy vak ember megy ki, ő szinte biztos, hogy találkozik látóval, ergo a látó-vak alkalmazkodásban ők vannak előnyben, még ha másban hátrányt is szenvednek. Ezért nem kell azon csodálkozni, hogy a látók nehezebben idomulnak a szituációhoz.
Nyilván nehéz segítséget kérni úgy, hogy nem látja a körötte lévő embereket, de ettől még nem kell feltétlen megvárni, hogy valaki odamenjen. Lehet megszólalni. Pl. "megmutatná valaki, merre van a zacskó, amibe bele lehet pakolni a zöldségeket?" És akkor biztosan valaki rámozdul, mert kapott egy konkrét útmutatást.

Attól, hogy valaki vak, lehet más problémája is. Nem kizárt, hogy pl. rosszul is hall. Ha egy vak elfordítja a fejét, és láthatóan nagyon fülel valamire, teljesen érthető, hogy a partnere hangosabban kezd beszélni.
Attól, hogy az egyik vak embernek nem sértő a vak kifejezés, nem biztos, hogy a másik is így van vele. (Én általában marhaságnak tartom az ilyen sértődési ügyeket, amennyiben nem szándékos sértésről van szó, hiszen nem lehet tudni, ki min sértődik meg. Egy csomó illemszabálynak rengeteg változata van forgalomban, és nem lehet tudni, s másik melyiket ismeri.)
Csak hogy a másik oldalról is körbejárjuk a segítségnyújtás kérdését.
Engem már szólított meg vak ember, hogy segítsem le a lépcsőn. Nem vettem észre, hogy vak, és azért álldogál a lépcső előtt. De miután ő kezdeményezett, nyilván szívesen segítettem. Közben észrevettem, hogy laza a cipőfűzője, így a lépcső alján szóltam, hogy laza, és hogy megkötöm újra, ő megállt, megvárta, megköszönte, elbúcsúztunk.

fénycsepp 2017.10.16. 09:26:14

Hasznos cikk. Szinte minden nap látok vakokat (Zuglo vasútállomás környéken) es sok jószándékú embert, akik segítenek nekik átmenni az úton.