A pap, aki pszichológus is
2017. október 29. írta: M. Steinbach Annamária

A pap, aki pszichológus is

Nemrég egy nagyon kedves és még inkább szerelmes pár esküvőjén vehettem részt. Mikor a templomhoz értünk, már ott várakozott minden meghívott. Mindenki csak ácsorgott látszólag tétlenül, de senki sem siette el a templomba lépést. Hűvös is volt, sőt, a magassarkú cipők kényelme sem tette indokolttá, hogy az emberek inkább kivárják az utolsó pillanatot, hogy aztán a legkevesebb időt kelljen bent tölteni.

Úgy tűnt, az esküvői szertartás nem igazán hozta lázba az embereket. Biztos vagyok abban, hogy sem a meghívottak vallásosságával, sem a házasulandó pár érdekességével nem volt probléma, épp ellenkezőleg. Átlagos nász csapat, átlagon felüli pár. Akkor miért foglalták el a helyüket a hideg padokban az emberek pont akkora lelkesedéssel, mint bölcsész hallgatók makroökonómia tantárgy előtt?

Igazából én is éreztem, hogy mi a gond. Tudtam, hogy az esküvő legjobb részei azok, mikor meglátjuk a menyasszonyt, majd meglátja a vőlegény is a menyasszonyt, kimondják azt a bizonyos igent, majd elcsattan a csók. Közben viszont közel egy óra bambulás várható, mint mindig. Ugyanazok a sorok, ugyanazok a mondatok, mindezt érzelemmentes hangon. Futószalagon mennek a párok szombat délelöttönként, miközben ennek az alkalomnak a szerelemről, az elköteleződésről és egy új életről kellene szólnia, ahol az "én"-t felváltja a "mi". A házasodóknak olyan emlékeket és útravaló szavakat kellene kapniuk a templomban, amelyre később, nehezebb időkben horgonyként tudnak visszaemlékezni, mert ez a nap, amit akkor ünnepelnek, a kapcsolat csúcsidőszaka, mikor a szeretet a legintenzívebb formájában van jelen náluk.

És ez az a horgony, amit aznap a mi párunk szerencsére megkapott. A párt eskető katolikus pap szeretetteljesen megkezdte az esküvői szertartást. Arra kérte a párt, hogy nézzenek mélyen egymás szemébe, lássák meg egymásban a szerelmet, a kötődést és a bizalmat is. Később pedig, nehéz pillanatokban idézzék fel ezt az érzést, mert amit most látnak, az igazi. Nagyon igazi. A házasság nem könnyű, vannak benne igencsak nehéz pillanatok, de küzdéssel és állandó munkával a boldogság megtartható, és nincs jobb érzés annál, mint biztos helyen tudni érzéseinket, ágyba hajtani fejünket amellett, akinek közelsége zsigereinkben érezhető boldogsággal tölt el.Mekkora igazság ez! Azok, akik már régóta élnek párkapcsolatban, biztosan ismerik azt a szépen, alattomosan besurranó megszokottságot, ami egy pár életébe akarva-akaratlanul megjelenik. Kinek hamarabb, kinek sokkal később, de szinte elkerülhetetlen a folyamat. Ilyenkor hajlamosak vagyunk arra gondolni, hogy mi van, ha ez ennyi volt? Mi van, ha mi ketten itt véglegesen más irányt vettünk? Két ember, aki megszokta, hogy elengedheti magát, és magával együtt néha a rosszabbik oldalát is, sokszor elfelejti azt a képet, amit szerelmesen látott a másikban. Ilyenkor pedig olyan jó lenne emlékezni arra a férfira és arra a nőre, akik egykor azt érezték, a tökéletesség a másik személy maga. Mediátorként pedig azt javaslom, ha nem is egyszerű, nehéz pillanatokban erőltessük meg memóriánkat, hívjuk elő magunkan párunk akkori képét, ami régebben volt, mert az a személy ugyanaz, mint aki ott van most mellettünk, csak a élet egy kicsit más arcát hozta elő. Annak az embernek az emlékeinkben őrzött képe, akit ott, a templomban szerelmesen láttunk, térkép lehet a kapcsolat megjavításához. Egyrészt reményt ad, hogy érdemes küzdeni tovább, másrészt segítséget nyújthat abban, hogy elmondjuk a másiknak, mi az, amit régebben akkora szerelemmel szerettünk, tiszteltünk, nagyra tartottunk benne. Az utat viszont együtt kell bejárnunk hozzá, és ehhez jókora belátásra van szükség saját részről is.

Az említett esküvő meglepően érző és mélyen gondolkodó papja arról is beszélt, hogy a leendő férj sohase felejtse el, hogy több házas nő van a világon, mint ahány boldog. Elmondta azt is, hogy egy feleség számára nincs olyan, hogy túl sokszor hallja a "szeretlek" szót. Egy nőnek mindig éreznie kell, hogy szeretve van. Igen, ez egy olyan bölcs tanítás, amit nem sok könyvben lehet olvasni, mégis minden leendő férjnek a kezébe kellene adni. A nők olyanok, mint a virág, amely éltető vize nem más, mint egy egyszerű szó: szeretlek. Minden kislány királylány, hercegnő akar lenni gyermekkorában, és ez a vágy felnőtt korban sem szűnik meg, csak helyére lép a komoly nő, aki néha érinthetetlen, néha férfiasan belevaló, sokszor ki sem látszik a teendői alól, mégis ott rejtőzik benne törékeny lány, akit szeretni, bálványozni kell, és máris képes visszabújni hercegNŐi ruhájába.

Miklós atya ránézett a leendő feleségre, és azt mondta: látom a szemedben, hogy szereted és sokra tartod ezt a férfit. A férfi a házasságban sokféle szerepen keresztül kell, hogy férfi maradjon. Lesz először férj, mellette felelősség terhét viselő családfenntartó, majd apa, aki sokszor kiszorul a gyermek miatt a szeretet köréből, ami az élet rendje, mégis hatalmas változás. Azonban a feleség sohase felejtse el őt és férfi mivoltát elismerni, mert ők így működnek. Nem mindig erősek, mikor annak is látszanak, ugyanis elgyengülhetnek nehéz napokon. Ekkor viszont egy szerető társ meleg ölelésével, elismerő szavaival a legerősebb támasz lehet számára azáltal, hogy fenntartások nélkül a férfit látja benne pont úgy, mint ott most az oltár előtt. És akkor hölgyeim! Ha a nő virág, akkor a férfi egy bivalyerős autó, amely üzemanyaga nem más, mint két szó: sokra tartalak. A legfáradtabb, legelnyűttebb férj is képes meríteni újabb energiát, ha párja szemében azt látja, elismeri őt, mert minden kisfiú akart egyszer hős akar lenni. Aki megmenti a világot, védi az ártatlanokat, puszta kézzel képes megküzdeni a legnehezebb feladatokkal, hercegnőt ment a sárkány karmaiból, és a legszorultabb helyzetből is büszkén és sértetlenül kerül ki. Hát ezek a kisfiúk aztán felnőnek, és férfiként sem akarnak kevesebbet, hősökké válni a nő szemében. Ehhez azonban a nő megerősítésére is szükség van.

Szeretet és elismerés. Hát nem igaza van ennek a nagyon haladó felfogású és mély lelki síkon gondolkozó atyának? Hát nem erre lenne minden házasodónak szüksége a házasság legelső és ugyanúgy minden egyes napján? Érezni, hogy szeretnek, és éreztetni, hogy szeretünk. Érezni, hogy bíznak bennünk, tartanak valamire minket, és éreztetni a másikkal, hogy ott vagyunk mellette. 

Jóban, rosszban.

(...mert úgy tűnik, vannak szavak, amik sohasem mennek ki a divatból.)

Ha tetszett a cikk, és szeretnél hasonlóan érdekes, 7köznapi témákról olvasni, csatlakozz hozzánk Facebookon 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://7koznapi.blog.hu/api/trackback/id/tr1413071580

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.