Most rám haragszik, vagy csak rossz a kedve? - az önbizalomhiány szülte bizonytalanság
2017. november 25. írta: M. Steinbach Annamária

Most rám haragszik, vagy csak rossz a kedve? - az önbizalomhiány szülte bizonytalanság

Ma egy csoportos beszélgetés során arról volt szó, hogy bizonyos helyzetekbe ki, milyen értelmezést lát bele. Az instrukció úgy hangzott el, hogy képzeljünk el egy olyan szituációt, amikor egy főnök tajtékozva belép az ajtón, látszik rajta, hogy borzalmasan ideges, odalép a beosztotthoz, és a következőket mondja:

"A ma leadott munkád hiányos. Csináld újra mindenképp még ma!"

Látjuk belső szemeinkkel a fenti helyzetet? Mi jut eszünkbe, ha el kellene képzelnünk? Mi játszódik le a főnökünk fejében? Mik azok a mondatok, amiket nem mond ki, de biztosan gondol magában?

A csoportban érdekes módon annyi verzió született, ahányan voltak. Volt olyan, aki határozottan állította, hogy a főnök egyértelműen elégedetlen a beosztottal, és teljesen inkompetensnek tartja. Volt, aki egyenesen ragaszkodott ahhoz, hogy a dolgozót hülyének gondolja a vezető, és már-már a kirúgásán gondolkozik. Hallottam olyan verziót is, ahol a dühöngő főnöknek van valami magánéleti problémája, és képtelen leplezni, sőt még a szegény, amúgy sokat hajtó, szorgalmas beosztotton is levezeti a feszültségét.

Mennyi teljesen különböző verzió ugyanarra a történetre! Sejtjük, mi állhat a más-más narratíva mögött? 

A mindenkinél más-más formában megmutatkozó önbizalomhiány és korábbi tapasztalatainkból származó félelmeink.

Olyankor, mikor nem áll rendelkezésünkre elég információ, agyunk bizonyos szinten stresszt él meg. Egyszerűen nem szeretjük azt, ha ismereteinkben tátongó lyukak vannak. Állandó kényszert érzünk, hogy ezeket a foltokat betömjük, magyarázatokat találjunk, és ami legegyszerűbben erre a célra rendelkezésünkre áll, az a saját fantáziánk.

Fantáziálunk, ha párunk rossz kedvűen jön haza: vajon haragszik valakire? Netán velem van baja? Képzeletünkkel dolgozunk, ha egy szerettünk nehéz időszakot él meg, például elveszíti a munkáját vagy megbetegszik: biztosan aggódik amiatt, hogy hogyan tartja el majd a családját. Milyen nehéz lehet azon gondolkozni állandóan, hogy talán meg is halhat! És ugyanígy beleképzeljük magunkat a másik fejébe minden olyan helyzetben, amikor csak észlelünk valamit kívülről, de nem látunk a történések mélyére. Így gondolhatunk apró jelekből teljes elméletekre, munkahelyi konfliktusokból ránk irányuló ellenszenvre, ritkábban telefonáló párunknál félrelépésre, vagy bárhol, bármikor, bármire, ha a bennünk lévő kételyek megerősítést nyernek bármilyen gyanús jel által.

A hangsúly pedig ez utóbbin van. Kétely. Ha bizonytalanok vagyunk magunkban, vagy régóta hordozunk frusztrációt, tudattalanul berögzült, torz képet magunkról, könnyen lehet, hogy egy félreérthető jelenet számunkra konkrét, de téves jelentéssel bír. Az, aki kevés megerősítést kapott gyerekként, dicséret nélkül azt hiheti, hogy főnöke elégedetlen vele még akkor is, ha kritikát amúgy még csak nem is kap („Biztosan ki fog rúgni, hiszen még csak azt se mondta, hogy jól sikerült a terv!”). Ha valakit többször is megcsaltak, új kapcsolatában már az első konfliktushelyzetben is a hűtlenséget fogja látni („Meg sem ölel elalvás előtt, talán szeretője van?”). Akit megaláztak, megszégyenítettek, mikor valamire szüksége volt, nagyon nehezen kér szívességet bárkitől, mert fél a visszautasítástól („Nem merem megszólítani, mert úgyis el fog küldeni!”). Ugyanígy láthat rémeket egy ártalmatlan nevetgélés miatt egy olyan ember, aki régebben túlsúlyos volt, s emiatt sokszor tréfálkoztak rajta (Biztosan azon nevetnek, hogy túl feszes felsőt vettem fel...). És így tovább, mindenkin vannak gombok, amiket ha „jól” nyomogatnak, olyan inadekvát reakciók születnek, amiket legtöbbször hisztinek, dührohamnak, gyanakvásnak vagy szorongásnak címkézünk.

Biztosan mindenkivel előfordult már olyan, hogy mondandónkra, viselkedésünkre sértődés vagy felesleges kirohanás lett a válasz. Vagy lehettünk a másik oldalon is, mikor utólag jöttünk rá, hogy teljesen feleslegesen gondoltuk a legrosszabbat valakiről. Ilyenkor nem szabad elfelejteni, hogy a háttérben azok az automatikus reakciók dolgoznak, amikre szinte alig van rálátásunk, mivel csupán azt érezzük, gondoljuk, ami ösztönösen beugrik egy szituációban, mert hoztuk magunkkal korábbi életünkből, tapasztalatainkból, szükségleteink kielégítetlenségéből és csalódásainkból. 

Az ember lényegében egy automatikusan működő lény. Ahhoz, hogy felismerjük és meglássuk a tévesen kódolt helyzeteket, nagy önismeretre van szükség. Ha megtanulunk figyelni testünk és érzelmeink jelzéseire, esélyünk van arra, hogy elcsípjük azokat a reakcióinkat, amiknek nincs helyük az adott szituációban. Érezhetünk ilyenkor aggodalmat, szorongást, gyomorgörcsöt, de bármilyen diszkomfort érzetet, amit kivált egy már korábbról ismert analóg helyzet. Ha a cikk elején említett példát hozzuk, annál a személynél, aki úgy érezte, hogy a dühös főnök egyértelműen a beosztott miatt mérges, és hülyének, inkompetensnek tartja őt, valójában önmaga félelmeit vetítette ki. Ha valaki nem dicséri őt meg a munkában minden nap, hajlamos azt hinni, hogy már csak napjai vannak hátra a cégnél. Az önbizalom és önelfogadás hiánya nem engedi őt, hogy elengedje magát a munkájában. Az ő automatikus gondolatai a „nem vagyok elég jó”, „már megint le fognak szúrni”, „tudtam, hogy nem fog sikerülni” és hasonlók. 

Mit tudunk tenni?

Mikor hasonló helyzetbe kerülünk az életünk bármely területén, próbáljunk kicsit megállni, mielőtt elragadna minket a hév (általában utólag már nagyon nehéz visszahozni az önkontrollt). Tényleg helyes, hogy most ezt gondolom? Valóban nekem szól a másik dühe vagy éppen távolságtartása? Engem nevet ki, vagy csak alapból ugrom, ha erre a témára kerül a szó? Annyi ilyen gondolat ékelődik a vélt és valós helyzet közé, mi pedig robotként maradunk benne, és reagálunk a múltbeli sérelmeinknek megfelelően ahelyett, hogy megpróbálnánk kívülről látni önmagunkat és környezetünket, és elengednénk a kételyeinket azzal kapcsolatban, hogy jogosultak vagyunk a figyelemre, szeretetre, elismerésre, és képesek vagyunk megfelelni a saját (nem más) elvárásainak. Azt gondolom, hogy ha ezek mind meglennénk, nem lenne több elbeszélés egymás mellett, mert ez azt is jelentené, hogy bízunk önmagunkban, gondolhat a másik bármit...

Ha tetszett a cikk és szeretnél hasonlóan érdekes témákról olvasni, kövess minket a Facebookon! 

Tudatos jelenlétünk és reakcióink megtanulásában, önismeretünk fejlesztésében hatalmas előrelépéseket hozhat a mindfulness alapú technikák elsajátítása.

A bejegyzés trackback címe:

https://7koznapi.blog.hu/api/trackback/id/tr5813372571

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.