Ki nevel a végén: 3 fontos dolog, amit szülőként tanulhatunk!
2018. június 19. írta: F.B. Eszter

Ki nevel a végén: 3 fontos dolog, amit szülőként tanulhatunk!

express_yourself.jpg

Jól emlékszem, amint férjemmel első gyerekünket vártuk és rengeteg tudományosan megalapozott, jól megfontolt elképzeléssel készültünk lányunk születésére. Pontosan átbeszéltük, hogy “mi aztán ezt tuti nem így”, és “én majd biztos így, meg biztos úgy”, és “nézd az XY hogy csinálja, na majd mi!” (ismerős?) 

Ez persze mind szép és jó, csak egy dolgot hagytunk ki a képletből: a gyerek nem festővászon, amit telepingálunk és kész! Kifelejtettük, hogy van a gyereknek egy veleszületett kis csomagja, egy csokor adottsága, ami bizony sokat formál azokon a hatásokon, amelyek Őt érik. Nem beszélve arról, hogy ő maga milyen hatásokat vált ki a környezetéből. Szóval nagyjából a szülőség első hónapjáig jutottunk, mire az elvek nagy része szép lassan a kukába került, és rájöttünk, hogy itt bizony zuhanás közben kell megtanulni repülni.

Ebben a szubjektív cikkben a tengernyi lecke közül három fontos dolgot szeretnék elmesélni, amit szülőként tanultam meg, bíztatva az olvasót saját tapasztalatai megosztására!

  • Lehet, hogy hasonlít, de Ő nem én!

 inner_child_healing.jpgA világban való eligazodáshoz valahogy bennünk van a hasonlítási kényszer. Végülis ez nem furcsa, hiszen, amikor valami újjal találkozunk, akkor meglevő kategóriákba próbáljuk illeszteni, és ehhez bizony össze kell vetnünk egy régi verzióval. Hát valahogy így kezdődik a gyerekes élet is, és itt a régi verzió a szülő: „Nézd már! Pont olyan, mint az apja!” és „a kezei, mint az anyjáé”, és „pont annyit alszik, mint a nagyapja”... A környezet valahogy kezdettől fogva arra szocializál minket, hogy gyerekünket hasonlítgassuk, és találjunk egy megszokott támpontot, amire ráhúzhatjuk vélt tulajdonságait. És ha mindez találkozik a talán kicsit nárcisztikus, de talán azért természetes érzéssel, hogy szeretnénk, hogy az a kölök kicsit ránk is üssön, akkor belecsúzhatunk abba, hogy azt érezzük „jéé, pont olyan, mint én voltam gyereknek”. Saját tapasztalatból tudom, hogy ez viszont egy meglehetősen veszélyes terep.
Talán ismerős az érzés, amikor az ember gyereke vízválasztó időszakhoz érkezik, legyen ilyen például az iskolakezdés. Mi halálra szorongjuk magunkat azon, hogy vajon hogyan fog tudni helytállni az a szegény gyerek, miközben ő izgatottan várja a nagy iskolások életét. Azt gondolom, hogy egy bizonyos szintű aggodalom természetes, de például ebben a helyzetben azért érdemes átgondolni, hogy ezek az érzések tulajdonképpen kiről is szólnak. Lehet, hogy nekem volt nehéz az elválás? És én nem tudtam kiállni magamért? Szerintem nagyon fontos szétszálazni, hogy mi az, amit mi hozunk magunkkal, mi szól a bennünk levő, és mi a valódi gyerekünkről, mert különben szép lassan, akár tudattalan reakciókkal bele tudjuk lökni gyerekünket abba a szerepbe, amiben mi magunk voltunk. A magam részéről, mikor úgy érzem, hogy valami megnyomja a gombot, hátralépek, és egy ideig figyelem, hogy mi is ez. Általában meglepő dolgok derülnek ki...

  • A második gyerekkor gyógyító hatása

Az előbbiekből következik második nagy tapasztalásom: a szülőséggel bizony saját gyerekkoromat is újra élem. Sokszor halljuk, hogy ez az időszak már elmúlt, milyen jó is volt, de ha belegondolunk, akkor azáltal, hogy gyerekünkkel újra éljük ezeket az szakaszokat, lehetőségünk van, hogy saját félelmeinkre, gátlásainkra is választ kapjunk. Tipikusan ilyen kérdés volt számomra az elmúlás, a halál, amiről gyerekként nem igazán beszéltünk, később pedig igyekeztem elnyomni magamban, mintha elkerülhető lenne, ha nem téma. Hát a gyerek nem finomkodik. Kérdez! Mond! És kérdez újra! És újra! És milyen jól teszi! És én megfogadtam, hogy nem lesznek tabuk, hanem az ő szintjén, az ő nyelvezetén, de mindenről beszélni fogunk. Így esett, hogy az esti mese, és az ovis zsúr megvitatása után a következő kérdés arról szólt, hogy mi történik velünk a koporsóban? Én ugye eldöntöttem, hogy saját tudásom és hitvallásom szerint mindenre válaszolok, és bár éreztem, hogy nehéz súly nehezedik a mellkasomra, de újra és újra válaszoltam a felnőtt fejjel talán egyre bizarrabb kérdésekre. Ő megnyugodott, én ismét levegőhöz jutottam. Azóta számtalan ilyen beszélgetésünk volt, és bizony beletanultam, megszoktam, és már nem okozza a kezdetben érzékelt fájdalmat és szorongást. A saját elemi félelmeit is sikerül feloldani azáltal, hogy picit a gyerek szemüvegén keresztül tekinthettem a dolgokra. 

  • Az az OK, ha nem OK!

food.jpg

A feszültséget valahogy hajlamosak vagyunk negatívnak megélni, annak ellenére, hogy a produktív feszültség előre mozdíthatja a dolgokat, és nem hátráltatja. Felnőttként is azt szeretjük, ha minden rendben van. Meg hát úgy is illik. Nincs hangos szó a házastársunkkal, béke van a munkahelyen, és nincs konfliktus a barátokkal (ilyen világ persze nem létezik, és nem is egészséges). Csak azt felejtjük el, hogy miként is jutottunk ide. Elfelejtem én is, amikor azt várom, hogy a gyerekeim mindig békében játsszanak egymással, és teljen el úgy egy nap, hogy nincsen hangos szó. Persze, ha kiszállok a saját szubjektív világomból, akkor pontosan tudom, hogy ezek irreális elvárások. Egyrészt van egy bizonyos agyi érési folyamat, ami szükséges a viselkedés szabályozásához, másrészt kellenek tapasztalatok, amelyekben a gyerek megtanulja kezelni az érzelmeit, indulatait. Bizony néha idegfeszítő, amikor a gyerek visítva ordít amiatt, hogy nem veszünk több fagyit, de a mi reakciónk tanítja meg arra, hogyan lehet az előtörő feszültséget szabályozni. Ugyanígy van ez a testvérharcoknál is. Felnőttkorra azért legtöbben eljutunk oda, hogy nem veszünk össze anya ölelésén, de az út, ami ide vezet bizony rengeteg balhévál, sírással és odabökdöséssel van teletűzdelve. A testvérkapcsolat egy tanulópálya, ahol a gyerek védett közegben sajátít el olyan tapasztalatokat, amelyek később nagyon jól jönnek majd például a kortársakkal. Ehhez viszont kell a feszültség, a balhé, és, hogy ne legyen minden OK. Ezt mantrázom én is magamnak, amikor az ötödik balhé indul el azon, hogy kinek a kezét fogtam meg aznap többször...:) 

Írjátok meg Ti is a tapasztalataitokat!

A bejegyzés trackback címe:

https://7koznapi.blog.hu/api/trackback/id/tr8314056814

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

notC 2018.06.21. 10:09:21

"A világban való eligazodáshoz valahogy bennünk van a hasonlítási kényszer."
Ikreink vannak. Óvodába még egy csoportba jártak, de rengeteg probléma volt belőle, és pont a hasonlítgatás miatt. Az óvónénik rendszeresen "bezzegeztek", a közösen megélt élmények, történések és azok elmesélése pedig sokszor szült "de nem is úgy volt!" helyzeteket. Így aztán általánosba már külön osztályba mentek. Szerencsénk volt, mert habitus tekintetében mindkét csajszi megkapta a neki megfelelőbb tanítónénit, de még így is gyakran előfordult felsőben a "bezzeg a testvéred!" típusú hasonlítgatás a közös tanároktól.
Ez annak ellenére is rossz, hogy nem az egyik különb volt, mint a másik, így aztán csak az egyiket lehet "bezzegezni", hanem egyszer ez, másszor az kapta meg. Számomra hihetetlen volt, hogy tanult pedagógusok élnek ezzel a rossz berögződéssel! Mindketten egyéniségek, más úton járnak, más értékrend szerint gondolkoznak, mást és mást tartanak fontosnak. Nem jók vagy rosszak, hanem mások!