Hétköznapi terheink
2018. szeptember 11. írta: M.S.Annamária

Hétköznapi terheink

Képtalálat a következőre: „béklyó húz”

Előfordult már valakivel, hogy látható ok nélkül felcsattant valamilyen témáról beszélgetve? És az, hogy úgy érzi, nem halad előre úgy az életével, ahogyan azt szeretné, mert láthatatlan erők húzzák vissza? Bármilyen ködösen is hangzik, az életünk tele van olyan le nem tett súlyokkal, béklyókkal, amelyekről sokszor nem is tudunk. Vagy ha ismerjük is a minket hátráltató tényezőket, próbálunk nem tudomást venni róluk, gondolván, akkor majd megszűnnek létezni. A félelmek, gyerekkori bántalmak, felnőttkori csalódások, lelki traumák mind-mind béklyóként húznak minket. Vannak köztük aprók, amiktől csak olyanok vagyunk, amilyenek, és vannak ólomnehézségűek, amelyek súlyuk miatt már sebet ütöttek rajtunk.

Képzeljünk el egy férfit, aki gyerekkorában mindig háttérbe volt szorítva öccse miatt, aki ügyetlenebb, betegesebb volt, s emiatt a szülők -aggódásuk kompenzálásaként- ösztönösen vele foglalkoztak többet. A nagyobbik fiú persze beletartozott a kisöccs támogató táborába, így ő is mindig halkabb, jobb magaviseletű és megalkuvóbb volt, mint szeretett volna lenni, hogy legalább ő ne okozzon gondot szüleinek. Ez a férfi felnőtté válva nem csak elkezdte hajszolni az élvezeteket, hanem mikor végre megállapodott valaki mellett, állandó figyelmet és törődést igényelt. Ha felesége olyat főzött például, amit ő ismerten nem szeretett, akkor felháborodott, és bár a pontos okát nem tudta, mélyen elítélte a párját. Ez aztán vissza-visszatérő jelenség volt nála, mindaddig, míg párterápiára nem szánták magukat. A férfiben akkor tudatosult, hogy az a béklyó, amit gyerekkora óta cipel, tulajdonképpen az anyja iránt érzett harag. A kisgyerek haragja, aki akkor nem tudta kimondani, de szerette volna, ha pont annyi figyelmet kap, mint a kistestvére, hiszen ő is csak gyerek volt.

Vagy ott van annak a nőnek a példája, aki sorra megy bele olyan párkapcsolatokba, amelyekben a férfiak durvák, bántalmazóak vele, és a legkevésbé sem kezelik őt nőnek. Később kiderül róla, hogy gyermekkorában sokat szenvedett apja miatt, aki bár neki nagyon jó szülője volt, anyját bántotta, és ahol tudta, megalázta nőiességében. Felnőve tudat alatt megpróbálta kijavítani a szülei házasságát úgy, hogy sorra apjához hasonló férfiakkal jött össze, bízva a csodában, hogy mégis boldog kapcsolattá tudja alakítani a nem neki való férfiakkal való együttlétet. Az ő béklyója az a gyermekkori, beteljesületlen vágy, hogy megélje azt, hogy a szülei képesek szeretni egymást, apja tudja tisztelni az édesanyját, mint nőt. A felismerése olyan elemi hatású volt, hogy következő kapcsolata már a kölcsönös tiszteletről szólt.

Képtalálat a következőre: „bennünk élő gyermek”Egy pszichológus ismerősömtől hallottam először a kifejezést, és azóta is előszeretettel használom, hogy valami megnyom rajtunk egy gombot. Ez arra utal, hogy mikor hevesebben esetleg érzelmesebben reagálunk valamilyen témára, az a terület bizonyosan felkavar bennünk valamilyen rejtett vagy éppen csak tudatosuló érzést. Ilyen például, ha úgy érezzük, elhanyagolnak minket, mint a fenti példánál. De az is lehet, hogy valakit napokig felzaklat a TV-ben látott, magára hagyott gyermek vagy utcára kivert kutya látványa, és képtelen szabadulni a benne hagyott nyomtól. Félelmet érez, esetleg tehetetlenséget, de nem tudatosul benne, hogy ezeket az érzéseket esetleg már ő is megélte korábban gyermekként a kórházban, elveszve kicsiként a felnőttek között, de akár titkon attól félve, hogy a szülei nem akarták őt igazán. Valakit az alkohol fogyasztása is irritál annyira, hogy nem ismerkedik olyanokkal, akit már látott illuminált állapotban. Lehet, hogy szimplán a kritikát vagy éppen a dicséretet nem tűrjük magunkon, és olyan is előfordul, hogy állandó versenyzési kényszert élünk meg akár szépség, akár ész, akár siker terén másokkal szemben. Félelem a haláltól, betegségektől, öregedéstől, tehetetlenségtől, harc az ismertségért vagy éppen a láthatatlanná válásért, vágy a nyugalomra vagy éppen rettegés a csendtől. És így tovább.

Számtalan dolgot sorolhatnánk, és ha megfigyeljük magunkat, biztosan elcsíphetünk olyan érzéseket, gondolatokat, amiket a szituációhoz képest talán kicsit eltúlzunk, és olyan témákat, amik az átlaghoz képest nekünk sokkal fontosabbak. Ez az egyik legnehezebb dolog, mert ki kell lépnünk önmagunk árnyékából, és meg kell figyelnünk azt, hogy miként vagyunk egy helyzetben. Ez a megfigyelés lehet számunkra az a lehetőség, hogy közelebb kerülhessünk magunkhoz, hogy megismerhessük önmagunkat. Ez az önismeret egyik formája, amikor megkeressük azokat a területeket, amik gyermekkorunktól (vagy éppen felnőtt korunktól) fogva tartanak minket fogva. Ezek azok a béklyók, amiket korábban említettem, amik ránk kerülnek egy óvatlan pillanatban, egy sérülés, lelki trauma során. Onnantól kezdve azonban velük együtt, általuk nehezítve kell lépegetnünk tovább az életünkben.

Képtalálat a következőre: „pszichoszomatikus”Hogyan csináljuk? Elmondva természetesen minden könnyebb, mint a gyakorlatban, mégis ha elszántuk magunkat, hogy felszedjük és hátra hagyjuk saját, eddig magunk után húzott súlyainkat, lehetőségünk nyílik arra, hogy fellélegezve haladhassunk tovább. Az én tanácsom, hogy ne csak a környezetünk visszajelzései, hanem önmagunk monitorozása alapján is közelebb kerülhetünk saját magunkhoz. Fontos észben tartanunk, hogy testünk az a dolog, ami a legpontosabban mutatja a bennünk bekövetkező változásokat. Próbáljunk felfigyelni arra, hogy mik azok a témák, jelenségek, vitás helyzetek, amelyek leginkább testi tünetet váltanak ki belőlünk. Gyomorgörcs, fejfájás, mellkasi szorítás, verejtékezés, mind ismertek lehetnek számunkra. Ha odafigyelünk testünk jelzéseire, idővel felfigyelhetünk olyan szabályszerűségekre, amelyek minket jellemeznek. Izgulunk, ha szerepelni kell? Felkapjuk a vizet, ha hibáztatnak valami miatt? Rágjuk a körmünket, ha a gyerek iskolába megy? Testünk leképez minden olyan bennünk zajló folyamatot, amik nem tudatosulnak bennünk. Pont ezért lehet, hogy vannak olyan pszichoszomatikus betegségek, amelyek ezeknek a tüneteknek az összhatásaként jelennek meg gyakran. Testünk tehát a legrövidebb útja annak, hogy tagadás nélkül lássuk önmagunkat.

Az, ahogy viselkedünk, amilyenek vagyunk, az élet által alakított. Tele vagyunk élményekkel, jókkal, kevésbé jókkal és sokszor mélyen eltemetett rosszakkal. És ezektől az emlékektől leszünk boldogok, kevésbé boldogok és sokszor érthetetlenül boldogtalanok. Amik ma vagyunk, az egyben a múltunk, a jelenünk és a jövőnk is. A múltunk, mert az tett ilyenné. A jelenünk, mert ma van lehetőségünk arra, hogy változtassunk. A jövőnk, mert a mostani döntéseink által válhatunk majd olyanná, ahol a múltunk már nem béklyó, hanem az, ami többé tett minket. Épp ezért sohasem késő elindulni a változás irányába.

Ha érdekel a pszichológia közérthető nyelven, csatlakozz hozzánk a 7köznapi pszichológia Facebook oldalán.  

A bejegyzés trackback címe:

https://7koznapi.blog.hu/api/trackback/id/tr9714232357

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.