Manapság a nárcisztikus jelző használata mindennapossá vált. Ennek egyik oka, hogy a régi időkhöz képest az Internet által egyre szélesebbé vált az emberek tudása pszichológiai témákban, egyre többet olvashatnak személyiségzavarokról, másrészt miután a közösségi felületeken mindenki korlátlanul exponálhatja magát, jól kidomborodik, ha valakire jobban jellemző az önimádat és magamutogatás. Az emberek fejében a nárcisztikus jelző többnyire egyet jelent az exhibicionista, arrogáns, mohó és másokat figyelmen kívül hagyó személyiséggel. Ez ugyan valóban lefedi a nárcisztikus személyiségzavarral küzdők jó részét, de ha egy kontinuum mentén képzeljük el ezt a személyiségzavart, akkor létezik a túlvégen egy másik típus, aki egészen más tulajdonságokkal bír. Ezt a típust elsőként Heinz Kohut, a pszichoanalízis egyik jeles képviselője írta le, és túlérzékeny nárcisztikusnak nevezte el.
Tulajdonképpen mindkét típus az önértékelését védi, csak míg a mohó típus mindenkit kizsákmányol és letarol, hogy így kerülje el énjének sérülését, addig a túlérzékeny típus minden olyan helyzettől visszahúzódik, ahol csak egy parányi esély is lehet arra, hogy kritika vagy megszégyenítés érheti. Így kerülnek ők ketten két teljesen ellentétes pólusra. A központi mag itt is ugyanaz, mégpedig, hogy az egyén inadekvátnak, nem megfelelőnek érzi magát, mintha valami alapvető hibája lenne. Emiatt folyamatosan pásztázza a könyezetét és figyeli, hogy mások hogyan viszonyulnak hozzá, miket mondanak róla. Rettegnek a szégyenérzettől és folyamatosan azt monitorozzák, hogy milyen kritika éri őket, ki az, aki rosszat akar nekik.
Furcsa módon az exhibicionista típussal szemben, ez a típus rendkívül szégyenlős és visszahúzódó, így a legtöbb embernek sosem merülne fel vele kapcsolatban a nárcisztikus jelző. Ugyanakkor a visszahúzódásuk mindig a megszégyenítéstől való félelemből fakad. Könnyen megbántódnak mindenen, a kétértelmű megjegyzéseket általában ellenük szólónak értelmezik. A szégyen és a megalázottság a lelki életük központi motívuma, ami minden helyzetben és pillanatban irányítja a viselkedésüket. Paradox módon azonban mindig ott motoszkál bennük az a rejtett vágy, hogy nagyszerűségüket mások felismerjék, és végre meg tudják mutatni grandiozitásukat. Ha ezeket az embereket valaki szembesíti valamilyen hibájukkal, akkor megsemmisülve érzik magukat, mintha teljesen kirántották volna a lábuk alól a talajt.
A túlérzékeny nárcisztikus ritkán érzi magát boldognak és elégedettnek, szemben a magamutogató típussal. A visszahúzódó életmód kevés örömforrással bír, nincsenek felszabadult emberei kapcsolatok, mivel a paranoid személyiségzavarhoz hasonlóan, itt is folyamatosan készlenlétben és gyanakvásban él a személy. Természetesen a két típus között rengeteg átmenet van és a tiszta megjelenési forma elég ritka.
Kohut szerint a nárcisztikus személyiségzavar hátterében a nem elég empatikus szülői magatartás áll. A gyerekeknek bizonyos fejlődési szakaszokban megjelenik az a természetes igénye, hogy az exhibicionista törekvéseikre a szülő csodálattal és elismeréssel reagáljon, illetve szüksége van olyan modellekre, amelyeket csodálhat. Kohut szerint ezek elmaradása okoz súlyos sérülést a gyereke fejlődő énjében, és ez vezet a nárcisztikus személyiségzavar kialakulásához.
Természetesen egy-egy jellemző megléte egyáltalán nem jelent patológiás működést, hiszen a fenti jellemzők mindegyike bizonyos mértékben megtalálható minden egészséges személyiségben. A hangsúly itt is, mint sok más esetben, a mértéken van. Személyiségzavarról akkor beszélünk, amikor egy olyan rigid, mindent átható mintázat jelenik meg az egyén személyiségében, amely tartósan, és minden helyzetben meghatározza viselkedést.
Ha érdekel a pszichológia közérthető nyelven, csatlakozz hozzánk a 7köznapi pszichológia Facebook oldalán.
Forrás: Glen O. Gabbard: A pszichodinamikus pszichiátria tankönyve
