Veszekedés másképp
2019. október 14. írta: Sipos Kinga

Veszekedés másképp

A konfliktushelyzetek a mindennapi életünk részét képezik, sokszor úgy eszkalálódnak ezek a szituációk, hogy észre sem vesszük. Számos esetben a konfliktus tartalmi elemeire koncentrálunk, és annak mentén definiáljuk a problémát, ám ha a tartalom mögé tekintünk, érdekes lehet azt megvizsgálni közelebbről, hogy miként keveredhetünk egy veszekedésbe úgy, hogy a tartalomnak kevés szerepe van. Cikkemben a vitatkozás másik oldalára szeretnék rávilágítani, a határok tiszteletben tartására vagy éppen hogy átlépésére, és az ennek mentén keletkező összetűzésekre.

Talán mindenkinek ismerős lehet az a helyzet, amikor úgy érezzük, a másik nem ért meg minket, nem hallja meg, amit mondani akarunk. Közhelynek hangzik, de igaz, hogy a veszekedés is két emberen múlik, sokat számít, hogy az egyik fél mennyire érthetően adja át a másiknak a mondanivalóját, és a másik hogyan tudja mindazt befogadni. Sokszor azonban saját vágyaink vagy szükségleteink börtönében vagyunk, és nehéz lehet számunkra egyáltalán belegondolni abba, hogy a másik különböző elvárásokkal, igényekkel vagy éppen képességekkel rendelkezik, amely alapvetően meghatározza, hogyan reagál a mi reakcióinkra.

jh.jpg

Elvárások és játszmák

Mindenki rendelkezik egy intrapszichés struktúrával, amely a fejlődésünk során alakul ki, és folyamatosan változik. E struktúra mentén definiáljuk magunkat, a többieket, a világot és minden egyebet. Többek között így jönnek létre a prekoncepcióink, amelyek tulajdonképpen ezeknek a struktúráknak a rendszere, ezekbe tartoznak bele elvárásaink arra vonatkozóan, hogy bizonyos helyzetben mi a helyes viselkedés, hogyan fog a másik reagálni, és ennek kapcsán milyen változások fognak beállni. Prekoncepcióinkat azonban saját magunk értékei alapján alakítjuk ki, és hatással van arra is, hogyan észleljük a másikat, a másik viselkedését, és hogyan illesztjük ezt az elvárásainkhoz.

Ezek az elvárások azonban legtöbbször tudattalanok saját magunk előtt is, viszont reflektálnak saját igényeinkre, határainkra is, amelyek beindíthatnak különböző játszmákat. Például, ha túl nagy az intimitásra való igényünk gyerekkori tapasztalataink miatt, és ez csak úgy manifesztálódik, hogy párunk nyakán lógunk állandóan vagy „nem hagyjuk élni”, akkor ez párunkból, akiben nincs ekkora intimitásigény, eltávolodást fog kiváltani – ez a jól ismert húzd meg ereszd meg játszma. Itt tulajdonképpen a ragaszkodó fél nem tartja tiszteletben az eltávolodó fél igényét az egyedüllétre, illetve az eltávolodó fél nincs tekintettel a másik intimitás igényére – vagy egyszerűen nem érti vagy nem képes kielégíteni azt – így mindkettőjük igényei kielégítetlenek maradnak, határaik pedig sérülnek: vagy éppen a túlzott jelenlét vagy hiány miatt.kjk.png

 

Felmenőink hatása

A pszichológia számos esetben a családi színteret említi meg, mint meghatározó tényezőt működésmódunk kialakulásában. Az előbb említett intimitásigény például egy eltávolodó szülői magatartás eredménye is lehet, és mivel ez az ismerős az egyén számára, ezért ehhez a biztonságot nyújtó alaphoz fog visszatérni. Ugyanez a helyzet csak fordítva a túlvédő vagy elárasztó szülők kapcsán is. Ők nem ignorálják, hanem figyelmen kívül hagyják a gyerekek határait, ezzel együtt megfosztják őket a kontroll vagy hatóerő érzésétől is. Ennek tipikus példája lehet, amikor a szülők gyerekszerepben tartják a már felnőtt korú gyermekünket, nem hagyják dönteni a gyerek életét érintő kérdésekben pl.: pályaválasztás. Nem kell ilyen messzire menni, elég, ha csak a szennyest mindig a szülők mossák ki, vagy a gyerek elé teszik az ételt, így nem kell érte a gyereknek megküzdenie, nem alakul ki az önállóság érzése, és az, hogy felelősséget és ezzel együtt kontrollt kell gyakorolnia az élete felett.

Ellenben fennáll az az eshetőség is, amikor a gyerek már önállósodna, a leválási folyamat már elindult benne, de a szülő – bármely intrapszichés szükséglete miatt - nem tudja a megfelelő távolságot tartani, és továbbra is beleszól a gyerek döntéseibe vagy abba, hogyan intézi a teendőit. Ez határszegésnek minősül, mértéke akár egészen abuzív is lehet, és nem csak verbális közlésekre kell gondolni: például az is határszegésnek minősül, ha a szülő nem örül, hogy a gyerekei kirepülnek otthonról. Tételezzük fel, hogy a szülőnek itt sérülnek a határai intimitás szükségletei következtében, a gyereknek pedig szintén sérülnek a határai, mert a szülő túlzottan betörne az éppen most újradefiniálandó személyes szférájába. A gyerek sérelmezheti, hogy a szülő miért szól bele az életébe, a szülő meg védekezhet azzal, hogy ő csak jót akart. Ebben a helyzetben nehéz igazságot találni, és talán nem is ez a lényeg: a cél a másik szükségleteinek a megértése és elfogadás lenne, és hogy ennek mentén ráérezzünk a másik működésmódjára.

Ki is a felelős?

kjh.jpg

Párkapcsolatban is valami hasonló játszódik le sokszor, amikor konfliktushelyzetben van a pár. Az elvárások, igények, szükségletek és határok egyvelegében jó, ha megtalálják a saját zónáikat, illetve a közös területeket is kijelölik. A saját (és közös) határok felállítása egy párkapcsolatban azzal is jár, hogy kitapasztalják, mi az ő felelősségük, mi a másiké, és miért tartoznak mindketten felelősséggel. Egy szélsőséges példa lehet, ha például párunk addiktológiai problémákkal küzd (túl sokat iszik alkoholt), és az unszolásunkra sem adja fel ezt a magatartást. Ilyenkor késztetést érezhetünk arra, hogy segítsünk neki leküzdeni a problémáját (persze azt is érezhetjük, hogy soha többé nem akarjuk látni az illetőt), valahogyan segítsünk neki. A jó szándék vezérel minket, amikor segítséget nyújtanánk, elvennénk mondjuk tőle az italt, vagy megpróbálnánk józan észre téríteni, de rendre veszekedésbe torkollanak próbálkozásink, a tehetetlenség érzését éljük meg. Ilyenkor a háttérben az játszódhat le, hogy a másik problémáját mi szeretnénk megoldani, tehát mi vállalnánk felelősséget abban, hogy változtassunk, holott ez az ő feladata lenne. Ebben a helyzetben túlléptük saját hatáskörünket, amelyet a másik is észlel, és úgy reagál, hogy próbálná védeni a saját határait: vagy eltávolodik tőlünk, vagy visszatér a saját jól ismert biztonságot nyújtó stratégiájához: folytatja az ivást, amely megnyugtatja. Ebben a helyzetben, ami a mi felelősségünk és hatáskörünk lehet az az, hogy eldöntjük, hogy szeretnénk-e mindehhez asszisztálni.

Életünket a fent említett tudattalan késztetések, igények és szükségletek is befolyásolják, amelyek mentén kialakítjuk prekoncepciónkat és ezzel együtt határainkat. Ezek hatással vannak arra, milyen reakciókat produkálunk bizonyos helyzetekben. Ha kellő ismeretekkel rendelkezünk saját magunkról és határainkról, egyrészt megértőbbek, és elfogadóbbak tudunk lenni magunkkal (és másokkal) szemben, másrészt, és ennek következményeként elkerülhetünk ismétlődő veszekedéseket, életvezetési mintázatokat.

A bejegyzés trackback címe:

https://7koznapi.blog.hu/api/trackback/id/tr4415222222

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.