Az elmúlt 75 évben számos tanulmány foglalkozott azzal, hogy miként befolyásolja a nevelési stílus a gyermekek érzelmi, intellektuális és szociális fejlődését. A tudósok célja annak meghatározása volt, hogy léteznek-e jól körülírható nevelési mintázatok és ha igen, ezek milyen hatással vannak a gyermekek fejlődésére.

A nevelési mintázat témakörében Sears és munkatársai elsők között végeztek vizsgálatokat 1957-ben. 379 anya-gyermek diádot vizsgáltak a gyermek 5 éves korában, és arra voltak kíváncsiak többek között, hogy a szülő büntetési hajlandósága és engedékenysége milyen összefüggésben áll a gyermekek agressziójával. Az eredmények azt mutatták, hogy a legmagasabb szintű agresszió azokra a gyermekekre jellemző, akiknek szülői magas fokú engedékenység mellett magas szintű büntetési készséget mutattak. Eredményeik abban a tekintetben voltak lényegesek, hogy rámutattak arra, hogy a fenyegetésmentes, magas fokú kontroll lényeges eleme a hatékony nevelésnek a nyugati kultúrákban.

A nevelési stílus fogalmát Baldwin vezette be a szakirodalomba, aki az 1950-es években 67 gyermekkel végzett longitudinális vizsgálatot születésüktől gyermekkoruk közepéig. Baldwin egymást követő években, otthonukban figyelte meg a szülő-gyermek párosokat és két meghatározó dimenziót emelt ki a nevelési stílusban. Baldwin úgy gondolta, hogy a nevelésben a két lényeges dimenzió a kontroll és a demokratizmus mértéke (demokratikus vagy autokratikus) és e két dimenzió kombinációjából négy nevelési stílus áll elő: demokratikus-alacsony kontroll, demokratikus-magas kontroll, autokratikus-alacsony kontroll, autokratikus-magas kontroll. Baldwin volt az első, akinek elképzelése a teljes nevelési gyakorlatra vonatkozott. Kutatásából az derült ki, hogy a gyermek szempontjából a magas demokratizmus-magas kontroll párosítás a legkedvezőbb, melynek eredményeképpen tervekkel teli, érdeklődő, elkötelezett és együttműködő gyermekek lesznek.

A hazai szakemberek közül Ranschburg Jenő foglalkozott a nevelési stílus kérdésével és szintén 2 dimenzió és négy kategória mentén mutatja be a szülői nevelési stílusokat. Ranschburg modelljének két dimenziója a hidegség/melegség és engedékeny/korlátozó tengely. A meleg/engedékeny szülő érzelmileg nyitott légkörben neveli gyermekét, de nincsenek megfelelő keretek és szabályok, amely teret adhat a gyermek agressziójának, a hideg/engedékeny szülők gyermekei érzelmileg magukra hagyottnak érezhetik magukat, hiányoznak a szabályok, amely szintén teret engedhet agressziónak és devianciához vezethet. A meleg korlátozó szülőkre a túlóvás jellemző, amely a gyermek autonómiájának hiányát eredményezi, míg a hideg/korlátozó szülő büntető, érzelmileg sivár légkört teremt, amely szintén teret engedhet a gyermekkori erőszakosságnak. Ranschburg modelljében nem egy végponton jelenik meg az ideális kombináció, hanem a megfelelő arányokban rejlik a gyermek szempontjából optimális nevelés.

Diana Baumrind 1967-es vizsgálatsorozatában óvodás gyerekek óvodai, otthoni és laboratóriumi megfigyeléséből az derült ki, hogy a kompetensnek címkézett csoport gyermekeinek szülei nagyon is szigorúak és kontrollálóak voltak gyermekükkel, amellett, hogy hagyták őket kérdezni, megmagyarázták nekik a dolgokat és érveltek. Baumrind munkásságának érdekessége, hogy kutatásait a vezetői stílus tanulmányozásának területén kezdte és ott is azt találta, hogy a hatékony vezetőt magas fokú demokratizmus mellett magas fokú kontroll is jellemzi. Ezen tapasztalatait átültetve a gyermek szocializációs folyamatára fogalmazta meg Baumrind a nevelési stílussal kapcsolatos tipológiát, melyet 1966-os munkájában részletesen fejt ki és melyben három nevelési stílust ír körül: az engedékeny, az autoritariánus és az autoritatív nevelési stílus (Baumrind, 1966).

• Az engedékeny nevelési stílust általában érzelmi melegség, elfogadás jellemzi, de nincsenek jól megszabott határok és a nevelés következetlen. A szülő bevonja a gyermeket a család döntéseibe, lehetőséget biztosít számára, hogy maga rendelkezzen szabadidejével. Mivel hiányoznak a keretek, amelyen belül a gyermek biztonságosan mozoghat, így nem tanulja meg, hogy hogyan kell kontrollálnia magát és környezetét.
• Az autoritariánus nevelési stílust követő szülő merev, tekintélyközpontú elvárásokat támaszt a gyermek felé, amelyek nem veszik figyelembe a gyermek igényeit. A nevelés alapvetően büntetésközpontú és mivel nincsenek előtérben a gyermek szükségletei, ezért nem is tanulja meg azok késleltetését, hiszen nem tanulja meg az ezzel járó pozitívumokat. A kommunikáció alapvetően utasítás jellegű, alá-fölérendelt, melyben a szülő nem igen veszi figyelembe a gyermek reflekcióit és ezért a gyerek más közegben is tekintélyszemély segítségét kéri problémás esetben.
• Az autoritatív nevelési stílus oly módon ad szabadságot a gyermeknek, hogy emellett megszabja a biztonságos határokat, kereteket és követelményeket állít a gyermek felé. A gyermek megtanulja az oda-vissza kommunikáció fontosságát, az érvelést, ami által kíváncsivá válik a világra és a szülő az ésszerű határokon belül hagyja is a gyermeknek a világ felfedezését. A szülő jutalmazza a megfelelő viselkedést, ami által a gyermek képessé válik önmaga és a világ kontrollálására. A folyamat eredményeként a gyermekben egészséges önbecsülés és énkép alakul ki.

A három nevelési stílus nagyban különbözik az értékekben, viselkedésben és szabályokban, amelyeket a gyerekeknek magukra kell vonatkoztatni és a szülői elvárások is nagyon eltérőek a gyerekekkel szemben. Lényeges különbség Baumrind elméletében, hogy míg korábban a kontrollt szigorral és büntetéssel asszociálták, addig Baumrind a kontrollt ezektől a fogalmaktól egyértelműen elhatárolja és úgy fogalmazza meg, mint a szülő azon igényét, hogy integrálja gyermekét a családba és a társadalomba, és ennek megfelelő elvárásokat támasszon gyermeke viselkedésével kapcsolatban.

Forrás: 

• Baumrind, D. (1966). Effects of authoritative parental control on child behavior. Child Development, 37(4), 887­907.
• Maccoby, E.E. (1992). The role of parents in the socialization of a children: an historical overview. Developmental Psychology, 28, 1006–1017.
• Sallay H. & és Münnich Á. (1999). Családi nevelési attitűdök percepciója és a self-fejlődéssel való összefüggései. Magyar Pedagógia, 99 (2), 157–174.
•