A versengés alapvető része életünknek, az állatvilágban is megfigyelhető ez a fajta viselkedésforma. A versengésnek számos megjelenési formája létezik az egészen nyilvánvalótól kezdve a rejtettig. Valahogy mindenki szeretne felülkerekedni, hogy saját maga és utódai számára előnyöket biztosítson, de nem mindegy milyen módon tesszük mindezt.

Az emberi idegrendszer sajátossága, hogy bizonyos elemi késztetéseket, impulzusokat kulturált formában tudunk közölni. Itt arra lehet gondolni, például ha valaki dühös lesz, akkor nem feltétlen a fizikai agressziót választja, hogy indulataitól megszabaduljon. Persze előfordulhat, hogy nem látunk más alternatívát, kiutat a szituációból. Akár fizikai agresszióhoz folyamodunk, akár nem, képesek vagyunk magunkat felül vagy alulpozícionálni bizonyos csoportokban.

A felül vagy alulpozícionálás egyik indirektebb megjelenési formája lehet a másik minősítése. Sokszor halljuk, hogy egymás felett értékítéletet hozunk. Példaként, ha valaki elér valamit az életben, például jobb jegyet kapott nálunk egy vizsgán, vagy épp jobban teljesít a munkahelyén, akkor hajlamosak vagyunk úgynevezett „egészséges féltékenységet” érezni, és megmagyarázni magunknak, miért is történhetett így valójában, ezáltal könnyebb lesz nekünk elfogadni a történteket. Ezt a pszichológia racionalizálásnak nevezi. Valójában ez egy kognitív folyamat, melynek során az információt torzítjuk úgy, hogy értelmet adjunk saját viselkedésünknek. Az egyén olyan helyzetbe kerül, amelyben negatív következtetéseket is le kell vonnia önmagára nézve, mégis, ennek ellenére a valóságot torzítja, hogy pozitívan jöjjön ki a helyzetből. Ilyen módon fenn tudjuk tartani önbecsülésünket.

Tudattalanul, indirekten

A másik ilyen árnyalt technika, a másik le vagy felértékelése. A pszichológia ezeket devalválásnak vagy idealizálásnak hívja, akár együtt is járhatnak.  Az idealizálás kapcsán a másik tulajdonságait túlzottan pozitívan értékeljük, sokkal jobb színben tűntetjük fel, mint amilyen valójában. A devalválás esetében viszont leértékeljük a másikat, vitatjuk annak fontosságát, jelentőségét. Például, ha valaki idealizál, akkor a következőket gondolhatja: „a párom a legcsodálatosabb ember a világon”, „én vagyok a legjobb focista a csapatban” vagy „engem szeretnek a legjobban a munkahelyemen”. Az idealizálás kapcsán az egyének magukat is kiemelhetik, kihangsúlyozhatják egyediségüket, indirekten a másik jelentéktelenségére rámutatva. Ezzel ellentétesen, ha valaki devalvál, akkor a következők merülhetnek fel: „csak rosszat tudsz tenni, ne nyúlj inkább semmihez”, „egy rakás szerencsétlenség vagy” illetve „úgysem tudsz segíteni, béna vagy”. Ezek az értékítéletek meggondolás nélkül hagyhatják el szánkat, viszont nagy hatással lehetnek a hallgatóságra.

A munka mindig is fontos volt, a teljesítmény értékelése annál inkább. Bizonyos emberek jobban teljesítményorientáltak, mint mások, és vannak, akiknek a munkájuk fontosabb, mint a magánéletük. Ez arra is utalhat, hogy ők identitásuk egy részét a munkájuk által határozzák meg. Amikor magunkat határozzuk meg, önértékelésünket próbáljuk fenntartani, jó színben feltűnni, akár saját magunk szemében is. Viszont önértékelésünk nem csak azon múlik, hogy önmagunk hogyan viszonyulunk saját magunkról kialakított képünkhöz, hanem kölcsönhatásban van azzal is, hogy a társadalomban hova tudjuk magunkat elhelyezni. A társadalmi ranglétrán betöltött szerepünk is visszahat arra, hogyan definiáljuk magunkat. Ha valaki magasan kvalifikált, pozitívan tud hatni rá, de ha valaki alacsony társadalmi státuszt ért el, akkor elképzelhető, hogy rossz hatással lesz az önértékelésére, pedig az iskolázottság, és az elért szocioökonómiai státusz akár külső tényezőkön is múlhat.

A nagyobb kép

Ez egy sor kognitív folyamatot indíthat el. A sztereotípiák is ilyen kognitív folyamatok eredményei. Érthető, hogy nem tarthatunk a fejünkben minden információt, amivel életünk során találkozunk, ezért egyszerűsítenünk kell, kategóriákat létrehozni. Viszont ezzel az is együtt jár, hogy bizonyos információkat elvesztünk – például, ha meglátunk egy sötétbőrű embert Magyarországon, akkor feltételezhetjük, hogy cigány, amely számos sztereotip gondolatot indíthat el bennünk, és el is felejtkezhetünk az egyedi vonásairól. Ugyanez a helyzet sokszor megfigyelhető az oktatásban is, a „tanárok” és a „diákok” mind rendelkeznek egyfajta képpel a másikról, de akár az egészségügyben is hasonló helyzetet vélhetünk felfedezni az „orvosok” és „betegek” között, így jutunk el a társadalmi szintig.

A tekintélyelvűség még napjainkban is fellelhető bizonyos formákban, és alátámasztani látszik ezeket a kognitív torzításokat. A világ alapvetően arra treníroz minket, hogy ne bízzunk a másikban, ezért saját magunk gondolatainak a csapdájába eshetünk oly módon, hogy alapvetően torzítjuk az észlelt információt az értelmezés során. Bizonyos szakmák erre rá is segíthetnek, ezek jellemzően a hierarchiában magasan pozícionált személyek esetében fordul elő gyakrabban, akik képesek devalválni az alacsonyabb státuszú embereket, de persze a folyamat oda-vissza működik. Ami a teljes képből hiányzik, hogy csak a végkimenetet látjuk, hogy ki mit ért el, jelenleg hol tart az életében. A miért/hogyan jutott idáig rész gyakran láthatatlan, és az, hogy kinek hogyan voltak lehetőségei, az még inkább. (Idáig sokszor nem jut el a gondolatmenetünk.) Sokkal könnyebb magunkat idealizálnunk („én mérnök vagyok, sokra vittem az életben”), és másokat devalválunk (pl.: „nem vitte semmire, mert lusta volt tanulni”), mint hogy szembenézzünk azzal, hogy milyen lehetőségek vezettek minket vagy más embereket az úton. A tekintélyelvűséghez hozzátartozik az is, hogy a tekintély folyamatos visszacsatolást kap az értékéről, szinte vitathatatlan az elismertség (pl.: az orvosnak mindig igaza van), szemben azzal, hogy a devalvált fél folyamatos visszacsatolást kap arról, hogy ő értékcsökkent (pl.: „eladó bárki tudna lenni, kuli munka”). Ez hatással van arra (és persze még nagyon sok minden más is), hogy a fizetések hogyan alakulnak, amely viszont az egzisztenciális biztonságnak az alappillére, ami szerves részét képezi az önmeghatározásunknak, és további terveiknek.

A háttér is fontos

Vannak, akik már nagyon korán rákényszerülnek arra, hogy dolgozzanak, nincsen lehetőségük iskolába járni. Ezek az emberek számos kritikát kapnak, és rosszalló tekintetet az előmenetelükre nézve, a családjukra nézve, ami egyáltalán nem segíti az ő helyzetüket, sőt, egy ördögi kört indít be. Valószínűleg otthon is hasonló légkörben nevelkednek, önbeteljesítő jóslatként szüleik is elláthatják hasonló üzenetekkel őket (pl.: úgy sem viszed sokra, fiam). Az iskolai szocializációjuk is problémás lehet, a tanárok is előítélettel lehetnek a képességeiket illetően. De nem kell ilyen messze menni, elég, ha csak a bölcsészkarosokat hasonlítjuk össze az orvosis hallgatókkal, vagy a műszaki egyetemet végzettekkel, netán a jogász hallgatókkal. Ez a különbség, ahogy az előbb említettem, megjelenik a fizetésekben is, így lesz egyik szakma „értékesebb” a másiknál, ezáltal egyik ember „értékesebb” a másiknál, amely visszahathat az egyén önértékelésére, önmeghatározására.

Így alakulhatnak ki a társadalmi egyenlőtlenségek, vagy tovább mélyülhetnek. Azt szeretném leszögezni, hogy nem ez az egyetlen módja, hogy a különbségek létrejöjjenek, de biztosan egy kellemesebb és konstruktívabb légkört lehetne teremteni, ha az emberek a szükségesen felül nem a saját maguk idealizálását folytatnák, hanem érzékenyebbek lennénk a másik ember környezetére, múltjára és lehetőségeire.

Ha tetszett a cikk és szeretnél hasonlóan érdekes témákról olvasni, kövess minket a Facebookon!