Így, hetek óta korlátozva, ijesztő, de néha reménykeltő hírekkel elárasztva és fenekestől felforgatott életvitellel, még a legstabilabb felnőtt is elveszítheti a nyugalom- és biztonságérzetét. Nem csoda, hiszen rendszerességre és kiszámíthatóságra vagyunk berendezkedve. Az nyugtat meg minket, ha tudjuk, mi várható holnap, és ha tudunk tervezni a jövőben.

És pont így vannak ezzel a gyerekek is. Azért persze vannak különbségek. Míg mi, felnőttek jobb esetben megtanultuk kifejezni az aggodalmainkat, képesek vagyunk másokkal megosztani a gondolatainkat, sőt, ha elkerülhetetlenül feszültekké válunk, akkor a bennünk dúló indulatokat, kellemetlen érzéseket le tudjuk vezetni "feltűnés nélkül", például sportolással, addig a gyerekek még csak most próbálgatják szárnyaiket ezen a göröngyös terepen. Pontosan érzékelik a körülöttük zajló világot és annak fenyegető híreit, hallják a szülők szájából elhangzó statisztikákat, látják a tévé számukra értelmezhetetlen, ijesztő, maszkos, hordágyas híreit, de még nem, vagy csak alig ismerik annak módját, hogy a szorongást keltő dolgokról beszéljenek. Helyette kiabálnak,  hisztiznek, törnek-zúznak, verekszenek, aktívvá vagy éppen megközelíthetetlenné, telefon mögé bújóvá válnak. Vagyis azt teszik, ami képes a megemelkedett stressz-szintet lejjebb vinni.

Szülőként ebben az a nehéz, hogy már olyan régen voltunk gyerekek, hogy el is felejtettük, mi minden bújik meg a rossz viselkedés mögött, és milyen nehéz a szükők szintjére kerülve felszínre hozni a félelmeket. Szülőként az is borzasztóan nehéz, hogy a járvány okozta félelmeket arrébb tegyük, nem beszélve a fáradtságról, egy átdolgozott plusz átgyerekezett nap utáni türelmetlenségről, amikor semmire sincs már energia. És szülőként azért is nehéz, mert szeretnénk, ha a gyermekünk lelkileg egészségesen élné meg ezt az időszakot, és a legjobbat szeretnénk neki, sokszor azonban eszköztelennek érezzük magunkat.

A feszültség levezetésének - a mozgás, aktivitás - van egy csodálatos módja, mégpedig az alkotás. A gyermeki indulatok (és egyébként a felnőtteké is), a szorongás, a rossz és jó érzelmek gyönyörűen kiadhatóvá válnak rajzolás, festés, gyurmázás, barkácsolás, azaz mindenféle, kézzel-lábbal történő munka és a mesélés által. Ezért azt javaslom, hogy próbáljuk gyerekeinket az ilyen tevékenységekre ösztönözni. Fontos, hogy most ne tökéletesség, szépség legyen a cél, hanem az élmény.  Alkossunk zenére, növényekkel, szokatlanul, pacsálva vagy csak spontán akármit, akárhogyan.

A rajzolás

Amikor gyerekünk rajzol valamit, és odahozza nekünk, nem csak dicséretet vár tőlünk, hanem azt is, hogy lássuk, amit ő rajzolni akart. Még akkor is, ha az csak keszekusza semminek tűnik. Nekünk. De nem neki. Számára abban a rajzban benne van minden gondolat és érzelem, amit a rajzolás pillanatában megélt. A gyerekek általában nem megtervezetten, hanem a pillanatnak élve, belülről alkotnak.

Kérdezzük meg tőlük, hogy mi és ki van a képen?

Hogy érzi ő magát? Mire gondol?

Milyen az idő? Esik az eső? Villámlik? Süt a nap, és forróság önt el mindent?

Kit rajzolna még oda? Hiányzik valami a képről?

És hagyjuk, hogy meséljen mindenről, ami a rajzon szerepel, és mindenről, ami a fejében van. Mert a rajz mindig több, mint aminek látszik.

A mesélés

Mesélni mindig nagyon hasznos, mivel fejleszti a gyermek-szülő kapcsolatot, és a verbális képességeket, fantáziát, de még az empátiát is.  Most, a járvány idején, ahogy korábban is írtam, sok időnk (kevés energiánk)  van egymásra, ráadásuul nehéz megfogni azt, amiről beszélgetni kellene. Azt sem tudjuk igazán, hogy a gyermekünk akar-e a járványról beszélgetni, és hogyan is lehetne olyandolgokról beszélgetni, mint az otthonlét, a barátoktól való elválás vagy a világ félelmetessége, a szülők/nagyszülők elvesztésének szorongató gondolata? Ahogyan a rajz is, a mese is egy olyan szócső, amelyen keresztül indirekt módon képes távozni a feszültség, és megfogalmazódnak olyan kérdésekre a válaszok, amelyek egy direkt kérdezgetés során csak egy "igen"-t, "nem"-et, vagy "jaj, ne már anya/apa!"-t kaptunk volna.

A minap találkoztam egy nagyon jó ötlettel, pontosabban egy mesével, amihez nincs másra szükség, mint körülbelül 25-30 percere és néhány cédulára. Azt, hogy hogyan érdemes belekezdeni, le fogom ide írni nektek, de az eredeti oldalon is lehet böngészni. Most kaptok egy mesét, amely jól rezonál rá a jelenlegi helyzetre, és amibe a gyerekek korosztályuknak megfelelően beleilleszthetik a gondolataikat. Pont azokat, amik őket foglalkoztatják. A lényeg nem az, hogy jópofa, értelmezhető vagy frappáns legyen a végeredmény, hanem az, hogy felszínre kerüljenek a bennrekedt dolgok, és anya/apa meghallgassa.

Nyissátok meg vagy nyomtassátok ki a MESÉT!

Olvassátok el a fenyegető sárkány meséjének kezdő részét, majd a folytatást hagyjátok a gyereketekre, akit azzal tudtok játékosan segíteni, hogy a megadott címkékkel (pl. És akkor úgy döntött, hogy..., Azt gondolta magában, hogy...) viszitek előre a történetet. Hagyjatok időt a válaszokra, és támogassátok őt elismerő mosollyal, mert amellett, hogy élvezni fogja a játékot, ő belead mindent. :)

Anyaként és hamarosan végző pszichológusként is azt látom, hogy ez az időszak olyan kihívásokat és megpróbáltatásokat nyújt szülőknek és gyerekeknek egyaránt, amivel még sohasem találkoztunk. Azonban biztos vagyok abban, hogy mindezek az érzések, amikkel meg kell küzdenünk, tapasztalattá fognak alakulni, és a nehéz időszak elteltével ez a tapasztalat gazdagítani fogja gyermekeinkkel való kapcsolatot. Addig is sok kitartást és sok alkotást kívánok mindenkinek!

Ha érdekel a pszichológia közérthető nyelven, csatlakozz hozzánk a 7köznapi pszichológia Facebook oldalán.