Pszichiátriai zavarokról kell beszélnünk. Szükséges, mert még mindig stigma lengi körül a mentális betegséggel küzdőket, miközben mindenki biztos lehet abban, hogy szűkebb-tágabb környezetében valaki, szégyenkezve, megbélyegzéstől tartva, egyedül küzd meg mindennapos démonjaival. A mentális betegségek korántsem ritkák, s az első lépés a gyógyulás felé vezető úton sok esetben az edukáció. A környezet reakciója ugyanis számtalan esetben felerősíti az egyébként sem éppen kellemes tüneteket, pedig a visszajelzések hátterében sok esetben csupán a tudatlanság, az ismeretek hiánya áll. Márpedig, amit nem ismerünk, az ijesztőnek tűnhet. Tulajdonképpen ennek adaptív értéke van, hiszen ez véd meg minket a veszélyektől is, ugyanakkor ez zárja ketrecbe a pszichiátriai betegeket, mert legtöbbször kérdés nélkül fordul el tőlük a tágabb környezet, ha meghallja, hogy baj van. A betegségek tényleges megértése, a misztifikáció eloszlatása, a tévhitek tisztázása számos esetben elegendő ahhoz, hogy a korábbiakhoz képest egészen máshogy, elfogadóan forduljunk furcsának tűnő viselkedések, tünetek felé. Miután a filmek világa vagy a könyvek sok esetben eltúlozva vagy tévesen mutatnak be egy-egy kórképet, sokakban félelmet, viszolygást vagy esetleg megvetést vált ki, ha környezetében azt hallja, hogy valaki pszichiátriai betegséggel küzd. Számtalanszor hallhatunk olyan mondatokat, hogy ‘dehogy pánikbeteg, egyszerűen hisztis’, vagy depressziósra, hogy ’miért nem szedi már össze magát’, nem beszélve a skizofrénekről, akiket rendszerint bűnözői vonásokkal vagy akár többszörös személyiséggel is felruháznak, tévesen!
Gondoljunk csak bele, hogy milyen ereje lehet a tudásnak: mindjárt nem tűnik udvariatlannak az a felnőtt, aki nem tartja velünk a szemkontaktust, ha megtudjuk, hogy autizmussal él, és ennek egyik fő jellemzője a szemkontaktus hiánya. Ugyanígy megértőbben állunk ahhoz, aki napi tízszer, hússzor vagy akár százszor is kezet mos, ha elmeséli nekünk, hogy folyamatosan a rá leselkedő fertőzések kényszeres gondolatával harcol. S nem tartjuk tovább lustának vagy hisztérikának azt, aki halálfélelme fogságában nem mer kilépni otthonról, mert megértjük, hogy micsoda szenvedést él át nap mint nap. Ezek ugyanis nem manírok, választott vagy jóleső viselkedések, hanem betegségek tünetei, amelyeknek áldozatai nap mint nap harcokat vívnak a túlélésért.
Sorozatunk azzal a céllal kapta a 7köznapi zavarok elnevezést, hogy világossá tegyük, a pszichiátriai betegségek nem egyedi, izolált esetek, hanem mindennapi életünk sokszor tabuként kezelt részei. Célunk a betegségek világos, közérthető bemutatása, annak érdekében, hogy felismerjük, ha valaki környezetünkben segítségre szorul, illetve magunk is tehessünk azért, hogy ismeretekkel felvértezve harcoljunk a stigma ellen.
Az első betegség, amellyel részletesen foglalkozunk a pánikbetegség vagy korszerű nevén pánikzavar. Pánikra gondolva valószínűleg mindannyian elő tudunk hívni emlékeket, amelyeket utólag a „jaj, de bepánikoltam” jeligével címkéztünk fel. Amikor gyermekünk kilép az útra egy közeledő jármű elé, vagy rémülten túrjuk fel táskánkat az imént még kezünkben levő pénztárcánk után, hamar megtapasztaljuk, hogy szívünk a torkunban dobog, s egy perc alatt elönt bennünket a veríték. Ezek valóban „pánikos” helyzetek, de a természetes működés részét képezik.
Akkor beszélhetünk valakinél tényleges pánikzavarról, ha váratlan (nem meghatározható helyzetektől), hirtelen kialakuló, intenzív félelemmel és testi tünetekkel járó pánikrohamai vannak, és a beteg a rohamok között is folyamatosan attól szorong és retteg (az első rohamtól kezdve legalább egy hónapon át), hogy mikor, milyen helyzetben tör rá egy újabb roham. Sok esetben nagyon hamar beszűkül az élettér, hiszen a beteg szép lassan elkerüli az összes helyzetet, amelyben valaha rohama volt, s egy idő után már csak a négy fal jelentette biztonság marad. A rizikós helyzetek kiiktatásával agorafóbia is társul a pánikzavarhoz, de ez nem kötelező szabály.
Itt érdemes eloszlatni azt a tévhitet, hogy az agorafóbia egyenlő a pánikbetegséggel. Az agorafóbia és a pánikbetegség valóban rendszeresen társul egymáshoz, de ez nem kötelező szabály. Az agorafóbia egy erőteljes szorongással járó betegség, amelyben rendkívüli mértékű szorongást él át a beteg, ha nagy tömegben, például bevásárlóközpontban, piacon kell hosszabb ideig tartózkodnia, de ugyanígy kiválthat szorongást a sorban állás, zárt terekben tartózkodás, a tömegközlekedésen utazás, mint a metró vagy a nagy, nyílt terek. Az ezektől való extrém mértékű félelem, fóbia végül oda vezet, hogy az ebben a betegségben szenvedő emberek nem akarnak kimozdulni, hogy elkerüljék ezeket a szorongató helyzeteket. Sajátos tapasztalataikból fakadó ’ésszerű’ reakció, hogy nem akarják magukat olyan helyzeteknek kitenni, amelyek ennyire kényelmetlen érzésekkel járnak. Ne felejtsük el ugyanakkor, hogy itt nem passzióról van szó, hanem jelentős szenvedés társul ehhez az állapothoz, hiszen a gyakorlatban ez azt jelenti, hogy az agorafóbiás kamasz nem képes barátaival szabadidős programokban részt venni vagy az a férfi, aki ebben a betegségben szenved nem képes szerelmét moziba elvinni. A beteg a kisebb rosszat választja, hogy elkerülje a nagyobb bajt. Jól látható tehát, hogy a pszichiátriai betegség szenvedést okoz, méghozzá jelentős mértékűt.
Beleképzelve magunkat az eddig felvázoltakba hamar megérthetjük, hogy micsoda nehézségekkel küzd, aki pánikbetegséggel él. Sérül a beteg szülői, házastársi funkciója, csakúgy, mint a munkahelyi közegben betöltött szerepe, illetve szép lassan minden terület, amely korábban fontos volt számára. Ez a fajta funkcióromlás a pszichiátriai zavarok fontos kritériuma. Ennél a pontnál fontos megjegyezni, hogy ne kezeljünk betegnek valakit, aki remekül érzi magát egy számunkra akár bizarr élethelyzetben. Ha például valaki soha nem szeret otthonról kimozdulni, de nála ez semmiféle veszteségérzést nem okoz, képes így is jól menedzselni az életét, akkor nem beszélhetünk vele kapcsolatban betegségről akkor sem, ha számunkra nem lenne kielégítő az általa választott életforma.
Honnan tudhatom, hogy pánikrohamom van? Mik a jellegzetes tünetek?
A tévhitekkel ellentétben nem csak szorongásteli helyzet indíthat el pánikrohamot, hanem ugyanúgy megjelenhet teljesen nyugodt állapotban, sőt még éjszaka is. A roham során a beteg extrém mértékű félelmet és szorongást él át, amely percek alatt eléri tetőfokát, és rettenetes megpróbáltatást jelent a betegségben szenvedőnek.
Ahhoz, hogy pánikrohamról beszélhessünk az alábbi tipikus tünetek közül legalább négy megjelenése szükséges:
- Erőteljes szívdobogás érzése
- Izzadás
- Remegés vagy reszketés
- Légszomj, fojtogató érzés
- Fulladásérzés
- Mellkasi fájdalom
- Hányinger vagy hasi fájdalom
- Szédülés, bizonytalanság, ájulás közeledtének érzése
- Zsibbadás, bizsergő érzés
- Hidegrázás vagy forróság érzet
- Realitás elvesztésének érzése, saját testtől való elszakadás élménye
- Kontrollvesztés, megőrüléstől való félelem
- Halálfélelem
A pánikbetegség egyik jellegzetessége, hogy nincs egyértelműen meghatározható oka annak, hogy mi váltja ki a hirtelen tüneteket. Ha pontosan meg tudjuk mondani, hogy mi okoz nálunk pánikrohamot, akkor erőteljes szorongásról beszélhetünk, nem pánikzavarról. A valódi pánikroham váratlanul tör rá áldozatára. Ezt persze nem jelenti azt, hogy ne kéne ugyanolyan komolyan venni a tartós szorongás által kiváltott pánikot, hiszen ez is jelentősen rontja az életminőséget, de fontos különbséget tenni a két fogalom között.
A pszichiátriai betegségek másik fontos kritériuma, hogy a betegséghez társuló szenvedés és életminőségromlás legalább két helyzetben meg kell, hogy jelenjen. Ezutóbbi azért lényeges, hogy kizárhassuk bizonyos helyzetek egyedi hatását. Ha például egy gyerek kizárólag az iskolában él meg bizonyos tüneteket, akkor érdemes elgondolkodnunk azon, hogy nem a kortársakkal, tanárral kapcsolatban történik-e valami, ami jelentős szorongást okoz a gyereknek. Ugyanígy, ha valaki mindig hajózás közben el át pánikszerű érzéseket, akkor sem beszélhetünk klasszikus pánikzavarról. Természetesen akkor is foglalkozni kell a negatív érzésekkel, ha csak bizonyos helyzetekben fordulnak elő, de ilyenkor érdemes feltárni, hogy pontosan mi az, ami az adott helyzetben szenvedést okoz, és annak mentén lehet elindulni a javulás felé.
A pánikrohamokhoz kapcsolódó félelmek, szorongások sokfélék lehetnek. Mivel a tünetek akár testi betegségek jelzői is lehetnének, nem meglepő a betegek attól való rettegése, hogy valami komoly, akár halálos betegségük van, és valójában az áll tüneteik háttérben. A másik komoly félelem a külvilág megítélésében gyökerezik. Mit fognak szólni a körülöttem levők, ha látják, hogy elvörösödtem és folyik rólam a víz? Biztos azt gondolják majd, hogy teljesen megbolondultam. És a beteg maga is elkezd azon aggódni, hogy tényleg megőrült, ami még tovább fokozza a kínzó érzéseket. Ahogy megjelenik a szorongató helyzetek elkerülésére való igény, a beteg egyre inkább igyekszik maga mellett tudni valakit arra az esetre, ha beüt a krach, ugyanakkor át is rendezi korábbi napirendjét, így minimalizálva a kockázatot. Szép lassan spirálba kerül az élete, mert minél többször volt rohama, annál erősebben retteg az új roham lehetőségétől, és annál jellemzőbb az elkerülő viselkedések megjelenése.
Kitekintés számokban: a felnőttek és serdülők nagyjából 2-3 százaléka érintett pánikzavarban, viszont 14 éves kor alatt a betegség nagyon ritka, kevesebb, mint 0.4%. Ezutóbbi adat Európára és az Egyesült Államokra vonatkozik, mivel Ázsiában, Afrikában és a latin-amerikai országokban lényegesen alacsonyabb, 0,1-0,8% az arány. Általánosságban kétszer annyi nőt érint, mint férfit. A zavar hátterében sokrétű okok húzódnak meg. Egyrészt van egy több gén által meghatározott genetikai hatás, másrészt az érzelmek szempontjából létfontosságú amygdala és a környező agyi struktúrák érintettsége is kimutatott. Emelkedett a rizikó azok körében, akiknek szüleinél szorongás, depresszió vagy bipoláris zavar került diagnosztizálásra. A genetikai és biológiai hatásokon túl a környezeti faktoroknak is úgy tűnik hatása van a zavar kialakulására. Az érintettek magasabb arányban számoltak be gyermekkori fizikai és szexuális abúzusról, továbbá a dohányzást is összefüggésbe hozták pánikroham vagy pánikzavar megjelenésével. Az eddigieken túl a temperamentum, a negatív érzelmekre és szorongásra való fogékonyság is hatással van a pánikzavar kialakulására.
Ha úgy érezzük, hogy segítségre van szükségünk, érdemes minél hamarabb szakemberhez fordulni, mert a pánikbetegség pszichoterápia és gyógyszeres kezelés segítségével jól gyógyítható (70-90% -ban jelentős tünetcsökkenés érhető el), ugyanakkor minél tovább marad kezeletlenül a betegség, annál nagyobb a rizikó, hogy másik pszichiátriai betegség - például depresszió- is társul hozzá.
Most, hogy picit közelebb kerültünk a pánikzavar megértéséhez, és világossá vált, hogy milyen mindennapi nehézségekkel küzdenek a betegségben szenvedők, gondoljunk bele miként hat rájuk, ha az egyébként is nagymértékű szenvedését a környezet bagatellizálja, hisztinek, műbalhénak állítja be. Ha megkérdezünk egy betegségben szenvedőt, jó eséllyel maga is azt a választ adja majd, hogy valaha neki is volt egy olyan élete, amelyben mostani betegsége csupán rémálmaiban jött elő. Bánjunk másokkal méltányosan. Sosem tudhatjuk, mit hoz az élet.
Ha tetszett a cikk és szeretnél hasonlóan érdekes témákról olvasni, kövess minket a Facebookon!
Forrás:
- DSM-V: Diagnostic and Statistical Manual of Mental Disorders
- Balázs Judit- Miklósi Mónika: A gyermek- és ifjúkor pszichés zavarainak tankönyve
