„Hajnali háromkor csörgött a telefonom. Ő volt az, teljesen meglepett a hívásával. Azt mondta, ha akarom, átjön most hozzám. Ez azért volt furcsa, mert már hetek óta próbálom őt fűzni, de esélytelennek hittem, hogy valaha összejövünk. Most meg gyakorlatilag felajánlkozik. Nem értem, de valahogy elment tőle a kedvem. Mindenesetre nemet mondtam a fáradtságra hivatkozva. Valójában azonban az ʺingyenʺ szexhez nem volt kedvem. Én szeretek megküzdeni azért, hogy megszerezzek egy lányt.” - mondja a 31 éves Ádám, aki történetével nagyon jól hozza azt a talán leginkább vadászösztönként nevezhető motivációt, ami a férfiak zömében igen erősen munkálkodik, ha nőkről van szó.

A férfiak szeretik kinézni a vágyott nőt, legjobb arcukat és legnagyobb előnyeiket kidomborítva elcsábítani őt, majd időt nem kímélve addig küzdeni, míg győzelmük jeleként elnyerik a kiszemelt nő figyelmét.

Persze sok nő vélekedne erről teljesen eltérően, mivel a mai, modern férfi gyakran elengedi ezt a hős, küzdős férfi szerepet. Ma már igen sokszor a „gyengébbik” nem átveszi a kezdeményezést az ismerkedésben. Ez viszont nagy hiba, mivel a férfiak nagy része ugyan élvezi, ha egy nőnek felkelti a figyelmét, de az egyértelmű kezdeményezésre sokan zavarral reagálnak. Miért? Mert a rámenősséget a férfias tulajdonságok közé sorolják, és a nőkben ezt nem kifejezetten értékelik. 

Karinthy Frigyes fenti idézetében minden benne van, ami egy férfiban lejátszódik, ha egy vonzó nő társaságába kerül. Akár párkapcsolatban él, akár egyedülálló, egy férfi berögzült reakciója ilyen helyzetben, hogy a nőt megcsodálja, netán felkeltse figyelmét. A szingli férfi ilyenkor ösztönösen imponálni kezd (mint páva kakas a tojónak), igyekszik legjobb arcát mutatni. Bár látunk nem egy példát arra, hogy a foglalt férfi ugyanúgy bocsátkozik flörtbe, mint szingli társai, mégis elmondható, hogy a párkapcsolatban élő férfiak zöme megelégszik azzal is, ha felkeltheti a nő figyelmét, bókolhat és udvarolhat kicsit, majd maximum a fantáziájában lejátssza  az elmaradt részleteket. 

Honnan is jön ez a fent nevezett vadászösztön? Miért mondjuk sok férfira, hogy már megint csak egy újabb trófeára hajt? És még egy érdekes jelenség: miért van az, hogy ha egy nő sok férfinak tetszik, akkor minden férfi őt akarja majd elcsábítani?

A csábítás lélektanát jó pár absztrakt elképzeléshez vezethetnénk vissza, úgy mint a több millió spermium egyetlen petesejt megszerzéséért folytatott versenyének leképeződése, az ősi vadászó-harcoló viselkedés mai megújulása, vagy a lovagi párharcok romantikus küzdelmeinek modernkori megjelenése. Jelen cikk azonban a férfi ösztönt egy sokkal régebbi időre vezeti vissza.

A férfi nem időtlen idők óta igyekszik „megszerezni” a nőt. Ugyanígy van ez az állatok esetében is. A hím egyed igyekszik saját génjeit továbbörökíteni minél nagyobb valószínűséggel. Az esélye pedig a termékeny, jó képességű nőstény megszerzésével javulnak, így azon van, hogy a lehető legtökéletesebb példányt szerezze meg magának, de lehetőleg abból is minél többet. (Mert hát ugyebár sohasem lehet tudni…)

Bár a modern, monogám ember afelé tart, hogy minél jobban maga mögött hagyja állatias ösztöneit, vannak élethelyzetek, mint például a szexualitás, ami gyakran jár a tudatos kontroll elvesztésével. A legtöbb esetben így is a jó, mivel a tökéletesen beszabályozott viselkedés nemcsak unalmas, de még ijesztő is. Így aztán egy férfiből (pláne, ha független is) egy csinos nő látványa önkéntelenül előhozza az állatias, ősi énjét. Tudat alatt lejátszódik ugyanaz az ösztönös képlet, ami egy hím oroszlánban is (szép nő + saját gének = sikeres génátörökítés). És ugye minél attraktívabb egy hölgy, annál nagyobb kihívást jelent a férfi számára, azaz a sikeres hódítás önmaga férfiasságának bizonyítéka is lesz egyben.

Szerencsére - ahogy azt már Freud lassan 100 éve megfogalmazta -, mi, emberek képesek vagyunk leküzdeni ösztönkésztetéseinket. Az ösztönimpulzusok sarkában járó szuperego a társadalom értékeinek és erkölcsi normáinak belső képviselője, az egyén lelkiismerete. Emiatt egy férfi hiába érzi minden porcikájában, hogy vonzódik egy nőhöz, nem fog kezdeményezni, ha a nő ujján karikagyűrű van, vagy ha ő maga már elkötelezte magát. 

Jól látható, hogy a "vadász és préda" vívódása teljesen rendben van mindaddig, míg a vadász egy 100%-ban független férfi. De mi a helyzet a férjekkel? Ők már nem vadásznak?

Alapvetően elmondhatjuk, hogy habár minden egyes férfi (kortól, családi állapottól függetlenül) tagadhatatlan velejárója a vadászó attitűd, még jobban szeretnek nyugodt, kiegyensúlyozott életet élni, emiatt csak ritkán kockáztatják egy meglévő, boldog kapcsolatukat a pillanatnyi hódításért. Azonban ahogy múlik a vonzalom, hűl ki az ágy, úgy engednek teret maguknak a férfiak. Jól mutatja ezt egy felmérés, miszerint a boldogtalan kapcsolatban élő férfiak körülbelül 35-50%-a lép félre.

A szexuálpszichológusok szerint a férfiaknak életük végéig szükségük van a vadászatra. Ez akár aggasztó is lehetne egy tartós kapcsolatban élő nő számára. Azonban a fenti leírásban fontos lenne a fókuszt a megcsalásról a boldog kapcsolatra áthelyezni. Egy nő ámíthatja magát azzal, hogy az „én drágám már lenyugodott”, de valójában a vágy elmúlását csupán a feleség/élettárs érzékeli tévesen.  Fogadjuk el, hogy attól, hogy évekkel ezelőtt annyira elválaszthatatlanok és szenvedélyesek voltunk kedvesünkkel, még nem jelenti azt, hogy a holtomiglan, holtodiglan unalom és egysíkú élet nem fogja megölni kapcsolatunkat. Ha egy nő elfogadja párja vadászösztönét, amely folyamatos hódítási késztetésének gyakorlását jelenti, akkor önmaga titokzatosságának, elérhetetlenségének és nőiességének megtartásával képes lehet biztosítani azt, hogy a szeretett férfi otthon csábítson, küzdjön, és legvégül győzzön is.

És ha a férfi győzedelmeskedik a hódításában, akkor a nő veszít?

Szerencsére ez egy olyan játszma, amelyben mindkét résztvevő ugyanúgy profitál. A nők ugyanis (nem árulok el nagy titkot) ösztönösen annál értékesebbnek tartják magukat, minél jobban, minél többen és minél jobb képességű férfiak küzdenek a kegyeiért. Ehhez azonban meg kell találni a belül rejlő nőt. Nem, nem csak az anyát, feleséget, dolgozó nőt, hanem a nagybetűs Nőt. Aki autonóm és döntésképes. Aki nem oxigénpalackot lát a kapcsolatában, hanem független és mer önmaga lenni. Ennél nagyobb vonzerő pedig nemigen létezik. 

Felmerül a kérdés, hogy ha ennyire fontos a férfinak, hogy csábítson és a nőnek, hogy elcsábítsák, akkor miért kezdenek megfordulni ma a nemi szerepek? A mai, modern férfi miért udvaroltat magának, és a modern nő miért nem várja ki, hogy a férfi kezdeményezzen, csábítson, küzdjön, majd győzzön?

A téma hamarosan folytatásra kerül blogunkon.

Ha tetszett a cikk, és szeretnél hasonlóan érdekes témákról olvasni, csatlakozz hozzánk Facebookon!