A mai nyugati világban a párkapcsolatok, a házasságok többsége saját elhatározásból születik. Megtaláljuk az igazit és elköteleződünk. Ilyenkor nem sokat foglalkozunk azzal, hogy mit mond kapcsolatunkról vagy párunkról a külvilág. Egy láthatatlan belső iránytű világosan kijelöli számunkra az utat. Fel sem merül bennünk, hogy ez a belső hang talán tévesen, mindig ugyanarra az ösvényre vezet, vagy újra és újra hasonló kapcsolati szerepekbe kényszerít minket...

A párválasztással kapcsolatban számtalan elmélet született, és bár szeretnénk a környezet hatásától függetlennek érezni döntésünket, a család, a mintáink, a közeg, amelyben felnővünk nagyban hatnak arra, hogy milyen társat képzelünk el magunkat. Ez a hatás természetesen lehet nagyon pozitív, de romboló, lassan ölő mintázatokat is hozhatunk magunkkal, amelyek lappangva végigfutó algoritmusként teszik újra és újra tönkre kapcsolatainkat, mi pedig nem értjük, hogy miért... Hogy ébredhetünk ismét ugyanolyan társ mellett?! 

Igenis léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba

Az egyik lassan gyilkoló kapcsolati mintázat az ismétlési kényszer, ami szép lassan, lopakodva teszi tönkre a párkapcsolatot úgy, hogy az ismétlő fél általában tisztában sincs azzal, hogy mi történik körülötte. Az ismétlési kényszer ugyanis egy tudattalan neurotikus védekezési mechanizmus arra, hogy újraírja a traumatikus gyerekkor emlékeit, legjellemzőbben az ellenkező nemű szülőhöz kapcsolódó negatív tapasztalatokat. A szülőktől érkező negatív hatásokat egy gyerek egész másképp értelmezi és dolgozza fel, mint egy hasonló hatásokat átélő felnőtt. Amikor egy gyerek elhagyatottságot, közönyt, abúzust vagy intenzív frusztrációt él meg, akkor ahhoz, hogy az ő kis világa elviselhető legyen, ezeket az érzéseket nem a szülő ellen irányuló haragban vagy reménytelenségben fogalmazza meg, hanem az egészet igyekszik tagadni maga előtt, és folyamatosan reménykedik abban, hogy a helyzet jobbra fordulhat. És a gyerek a maga természetesen egocentrikus világában úgy gondolja, hogy ha ő elég jó lesz, ha ő mindent megtesz, elég okos és persze tökéletes, akkor a korábban elutasító vagy bántalmazó szülője végre feltétel nélkül fogja őt szeretni. Vagyis a gyerek az egész beteges dinamikát úgy értelmezi, hogy vele van a baj, nála van a megoldás kulcsa és a hatalom is, hogy ezt a bajt, vagyis önmagát rendbehozza. A gyerek tehát belekerül abba a spirálba, hogy egyre jobb és jobb akar lenni, miközben a szülő, nem meglepő módon nem változik, hiszen a probléma valódi forrása benne lakozik. A gyermeki oldalról származó remény sok esetben soha nem szűnik meg, majd felnőttkorba lépve nem egyszer fordul elő, hogy ezek a korábban rossz sorsban felnőtt gyerekek rejtélyes módon a szülőjükhöz hasonló személyhez vonzódnak. A belső gyermek megkongatja a harangot és egyértelmű voksot tesz le az új választott mellett. Hogy miért? Mert a szülőhöz hasonlító ellenkező nemű felnőtt tökéletes terep arra, hogy tovább harcoljunk anya vagy apa korábban meg nem kapott szeretetéért. A belső gyermek szép lassan megteremti a korábbi kapcsolati dinamikát, hogy esélyt adjon magának, hogy most végre rendbehozza a korábbi sérelmeket. Ismét magában keresi a hibát, alárendelődik és ki akarja szolgálni a másik igényeit. Jól beláthatóan ez a folyamat nem vezethet a sebek begyógyulásához, és nem alkalmas egy egyenrangú kapcsolat megteremtésére.    

Akarom, ne hagyj el, akarom, ne hagyj el, akarom, ne...

A másik szintén destruktív kapcsolati mintázat a követelő-visszavonuló mintázat. A megnevezés talán nem egyértelmű, bár a működés sok kapcsolatra jellemző. A gyakorlatban ez a dinamika kiindulhat egy szimpla a kapcsolatról, a szokásokról, intimitásról vagy együttlétről szóló beszélgetésből, ami szép lassan csap át abba, hogy a követelő fél egyre több igényt fogalmaz meg, míg a visszavonuló egyre jobban érzi, hogy szorul a hurok és kezd kihátrálni. A visszovonulást érzékelve a követelőben gyűlik a feszültség, megy fel a pumpa, amitől egyre többet akar, és ez természetesen ördögi körként egyre jobban készteti a visszavonulót a menekülésre. Az egész arról szól, hogy az egyik fél változást akar a kapcsolatban, miközben a másik igyekszik fenntartani a jelenlegi helyzetet, így megőrizve hatalmát. A kutatások azt mutatják, hogy az igényt fogalmazó fél jellemzően a nő, a kihátráló pedig a férfi, és a két szerep nem jár egyenlő hatalmi viszonyokkal. Az igénylő jellemzően -akár emocionális, akár anyagi szempontból- alárendelt. A szerepek eloszlása gyökerezhet részben a sztereotípiákban, részben a nemi különbségekben. A nőknek nagyobb az igénye a kapcsolódásra és az elhagyatottságtól is jobban tartanak, míg a férfiak jellemzően ódzkodnak attól, hogy az autonómiájukat veszélyeztessék, és, hogy rájuk telepedjenek. A szakemberek úgy látják, hogy a követelő-visszavonuló játszmába jellemzően azok keverednek bele, akiknek valamiféle gyermekkorban lakozó kötődési nehézségük lehet. A stabil önértékeléssel rendelkezők elhiszik magukról, hogy elég értékesek ahhoz, hogy ne akarják elhagyni őket.  Jól beláthatóan ebből a mintázatból sem sül ki túl sok jó, egy óriási veszekedésen kívül.

Mindkét esetben a tudatosítás az, ami segíthet. Az ismétlési kényszernél meg kell látnunk, hogy mit hozunk magunkkal a múltból és önismereti munka során begyógyítani a sebeket, amit ellenkező nemű szülőnkkel való kapcsolatunk során szereztünk, míg a követelő-visszavonuló mintázatban közösen is lehet dolgozni az egyenrangúbb kommunikáción és a szimmetrikusabb kapcsolat megvalósításán.

Ha érdekel a pszichológia közérthető nyelven, csatlakozz hozzánk a 7köznapi pszichológia Facebook oldalán.  

Forrás:

• https://en.wikipedia.org/wiki/Repetition_compulsion
• https://www.ncbi.nlm.nih.gov/pubmed/20798678
• http://www.ppccfl.com/the-two-most-toxic-patterns-in-relationships/
• https://azevedofamilypsychology.com/relationships/bad-relationship-patterns-repetition-compulsion