Értsük meg gyermekünk világát, hogy ő is érthesse a miénket
2018. július 20. írta: M. Steinbach Annamária

Értsük meg gyermekünk világát, hogy ő is érthesse a miénket

Kapcsolódó kép

A minap -pedig már elmúltam 32 éves- teljesen új emlékek kerültek a tudatomba annak ellenére, hogy meg voltam győződve arról, hogy ennyi önismereti munka után aligha lesz több felidéznivalóm 6 éves korom előttről. Emlékemben ültem egy kórházi folyosón, egyedül, mert akkoriban még az anyukák nem lehettek mindig bent a gyerekükkel. Gyógyszert kellett bevennem, valami egészen nagyot. Az én kis számhoz képest legalábbis lenyelhetetlenül nagynak tűnt. Kék és piros színe volt a kapszulának, és emlékszem, kérleltem az ápolókat, hogy törjék szét nekem, mivel anyukám úgy szokta. Egy ápolónő erre feldühödött, betömte a számba a kapszulát, és erőszakkal leöntötte egy nagy adag, meleg és borzasztóan édes teával. Mikor utána elégedett ridegséggel megkérdezte tőlem, hogy „Na, fájt lenyelni?”, akkor megráztam a fejem, talán meg is könnyebbültem kicsit. A gyógyszert lenyelni tényleg nem fájt. Attól, hogy a testem képtelen volt a nagy, felnőtt erővel megharcolni, na, attól viszont sajgott a gyermek lelkem. És nem csak a kicsinységem okozott szenvedést, hanem a nagyok nagysága is. Az, hogy mikor az amúgy nagyon szerető, támogató és empatikus édesanyámnak elmondtam, hogy mi történt, nem tudtam szavakba önteni az érzéseimet úgy, hogy tényleg megértse, nekem milyen rossz volt. A síráson és a valódi bajomhoz nem illő, toporzékoló hisztin kívül képtelen voltam elmondani a letisztult érzéseimet, mert nem voltak meg hozzá a felnőtt szavaim. Ha valakinek volt már olyan álma, ahol segítségért kiabált, de nem jött ki hang a torkán, akkor el tudja képzelni, mit érez az a gyermek, aki még nem képes elmondani azt, amit szeretne, úgy, hogy a felnőttek is megértsék. Ennek oka csupán az, hogy egy gyerek sem születik felnőtt kifejezőképességgel (szerencsére). Így ránk, felnőttekre hárul az a feladat, hogy dekódoljuk a gyerek-nyelvet, és ne csak értsük, meg is értsük a tényleges érzelmeket és szándékokat a sírásban, dühkitörésben vagy egy egyszerű ölelésben is. Ehhez csupán az kell, hogy a felnőtt mivoltunk miatt hátrahagyott gyermeki oldalunkat elővegyünk a rég nem látott fiókból, és kezdjük el ismét használni. Ezzel a régi-új tudásunkkal leszünk képesek elmagyarázni a világunkat, és általa fogjuk megérteni gyermekünk világát.

Képtalálat a következőre: „a szülő gyerek kapcsolat”Hova tűnnek a gyermekkori emlékek?

Annak okai, hogy sokszor felnőttkorunkban villannak be egészen újnak tűnő emlékek, egészében még máig tisztázatlanok. Sokáig úgy tartották, hogy a megoldás egyszerűsége abban rejlik, hogy a kisgyermek agya fokozatosan fejlődik, így az emlékek tárolásához és verbális előhívásához nincs még „készen” az agyuk. Később azonban kutatók rájöttek, hogy a gyermekkor elfeledése idősebb kori sajátosság, mivel 4-7 éves gyerekek egészen kiválóan képesek felidézni korai emlékeket. Ahogy viszont idősödünk, agyunk elkezd szelektálni, és csak azok az emlékek maradnak meg, amelyeket valamely okból kifolyólag fontosnak tartunk. Ilyenek általában az érzelmi töltettel rendelkező események, amelyekhez például nagy örömöt, büszkeséget, szomorúságot, netán bűntudatot társítunk. Az érzelmek ugyanis azok, amelyek egy hétköznapi eseményt megkülönböztetnek egy jelentőstől, amely majd bevésődik tudatunkba. Ezek a pozitív vagy éppen negatív érzelmek még akkor is nyomot hagynak maguk után, ha az emlékeket képtelenek vagyunk előhívni. Egy szülői ölelés vagy a nagyszülői ház udvara eltölthet minket anélkül is ismerős boldogsággal, hogy forrására pontosan emlékezhetnénk.

Az érzelmeknek azonban van egy olyan tulajdonsága is, amelyek teherként képesek nyomni a vállainkat. Felnőttként viszonylag könnyen illetjük kritikával önmagunkat, így ha érzelmileg nyomaszt valami minket, jó esetben igyekszünk megoldani, feloldani a gondot okozó dolgot az életünkben. Nem azt állítom, hogy felnőttként sohasem fojtunk el érzelmeket és fájdalmas eseményeket, mivel különösen traumatizáló történések következtében gyakran előfordul, hogy tudatunk kitaszítja a fájdalmat okozó emléket. Azonban gyermekként sokkal kevesebb kapaszkodóval rendelkezünk, az érzelmeink kavalkádja sokszor nem értelmezhető számunkra. Sötétben tapogatózunk, mivel a gyermeki tudat számára csak egy nagyon rossz érzés, félelem, kétségbeesés, bűntudat fogható fel, és a miértek, magyarázatok nincsenek még birtokunkban. A legkézenfekvőbb megoldás egy gyerek számára az, hogy saját belátása, lehetőségei szerint megmagyarázza a történteket. Például azt, hogy miért tömte le a nővér a gyógyszert a torkán, saját hibája, ellenállása eredményének tudja be, és megpróbálja kedvelni a felnőttet, mert rá van kényszerülve. Az emlék pedig elfelejtődik, csupán egy érzelmi nyom marad hátra, amely később, tudat alatt, hasonló helyzetekben aktiválódhat félelem, szorongás formájában.

Miért gondolkodnak másképp a gyerekek?

Egy óvódás korú gyerek bizalommal fordul a világ felé, hiszen épp ekkor nyitogatja szárnyait. Mégis egymagában szinte tehetetlen a felnőtt világ erőivel szemben, mivel azok hozzá képest túlméretezettek. Egy 3-5 éves gyerek már sok mindent ért, mégis saját világa egy önmagára formált, mágikus közeg, melyben ő mindennek a mozgatórugója. Biztosan sokaknak ismerős, hogy az iskolás korszak előtti időszakot egocentrikusnak nevezik, a szó jó értelmében. Ekkor a gyerek elhiszi, hogy minden miatta történik, és minden érte vagy éppen ellene zajlik. Gyönyörű és naiv időszak ez, amely lehetőséget ad a gyermeknek a növekedésre, egészséges fejlődésre, és időt ad neki arra, hogy felnőjön a való világhoz. Optimális esetben ez a korszak tele van megismeréssel, próbálkozással, amelyek egy egészséges önértékelés előcsarnokába vezetnek iskolás korra. A legtöbb, amit egy szülő megtehet ekkor, hogy teret enged megfelelő keretek között, és állandó támaszként van jelen a gyerek életében.

A gyerek valósága nem a mi valóságunk

 

Képtalálat a következőre: „a szülő gyerek kapcsolat”A gyermeki egocentrizmusnak azonban van egy hátulütője, mivel egy kisgyerek hajlamos a rossz, ártó dolgokat is önmagához kötni. Így lehet az, hogy a felnőttek cselekedetét megpróbálja saját viselkedésének vonatkoztatásában értelmezni. Felnőtt fejünket talán megrázzuk, amikor azt halljuk, hogy a válófélben lévő szülők gyereke sokszor magát hibáztatja a kapcsolat romlása miatt. Miért lenne a gyerek hiábája, hiszen totálisan logikátlan! Azonban ne feledjük, hogy hozzánk hasonlóan a gyerekek is folyamatosan értelmezik a környezetük viselkedését. Egy 3 éves gyerek, akitől megkérdezik, hogy miből van a felhő, előbb adja válaszként, hogy a kémény füstjéből, mint azt, hogy nem tudja. A gyerek számára minden értelmezhető, de csak a saját tudása szerint. Épp emiatt a szülő felelőssége, hogy világossá tegye számára még azt is, ami nekünk felnőtteknek evidens.

Magyarázat nélkül keres saját magyarázatot a történésekre

Ahogy a fenti, válásos példánál is látszott, különösen érzelmileg terhelt helyzetben, a szülő az egyetlen, aki válaszokat képes adni. A gyerek nélküle sokszor elveszett, és így önmaga keres válaszokat, maga tölti ki narratívával a történteket, amelyeket nem ért. Nagyon sok olyan helyzet van, amivel szülőként is nehezen birkózunk meg, és szeretnénk megóvni a gyerekünket attól, hogy neki is át kelljen élnie a kellemetlen érzéseket. Ilyen például egy családtag betegsége vagy elvesztése, amely különösen nagy trauma nem csak a felnőttek számára, hanem a gyerekeknek is. Talán nem látunk mást tőlük, mint elmerülni a játékukban, és felnőtt fejjel könnyűszerrel megkönnyebbülünk, mert legalább a gyerek jól van. A búra alatt azonban a gyerek minden erejével és eszközével folyamatosan feldolgozza a kívülről bejövő információkat. Minden eljut hozzá, és aprócska világában megjeleníti, eljátssza, lerajzolja mindazt, amit érez. Ilyenkor szülőként nagyon fontos, hogy odafigyeljünk, mi az, amit a gyermek előtt megbeszélünk, és amit előtte is vállalunk, azt az ő nyelvén is érdemes elmagyarázni. Még akkor is, ha úgy tűnik, nem figyel. Ha érdeklődik például arról, hogy mi történik a nagypapával, ha meghal, ne csak legyintsünk, hanem osszuk meg vele, az ő nyelvén mindazt, amiben mi hiszünk, amit hitelesen tudunk felé közvetíteni. Mivel ha nem tesszük, másnapra önmagának gyárthat egy szorongásokkal teli magyarázatot, amely a későbbiekben meghatározhatja a halálhoz való hozzáállását. Hasonlóképp alakulhat sok más helyzet is, amikor azt hisszük, megóvjuk gyermekünket azzal, hogy nem avatjuk be a felnőttek világába, mégis a titkolózás legtöbbször rossz irányba vezet. AEgy nyitott beszélgetés azonban értelmet adhat a történteknek, és a gyerek pont annyit fog kivenni az elmeséltekből, amennyit ő fel tud fogni és így fel is tud dolgozni.

Azt, hogy egy gyereknek is vannak jogai, nem lehet elég korán megtanítani

Képtalálat a következőre: „children can say no”Azon kívül, hogy a világot mi, felnőttek magyarázzuk el a kicsiknek, szülőként sokszor az sem jön magától, hogy elmondjuk gyerekünknek, milyen jogok illetik őt meg. Ahogy saját példámon keresztül bevezettem a cikket, az életben számos alkalom van, amikor egy gyerek egyedül, a szülei nélkül marad a felnőttek között. Ilyen például az óvoda, vagy a kórház, egy tábor vagy éppen csak nyaralás egy rokonnál. Egy kisgyerek igen hamar megtanulja, hogy a felnőtteket tisztelni kell, az időseknek csókolomot köszönünk, és még sok hasonló, a nagyokat körüllengő, tekintélyalapú dolgot. Azt azonban már nem tartjuk evidensnek, hogy megtanítsuk a saját testünk irányításához való jogot, vagy, hogy egy gyerek is mondhat nemet. Egy 4 éves óvodás mi alapján dönthetné el maga, hogy amikor az óvónő kiabál vele, az csak egy utasítás, vagy az óvónő túlkapása? A gyerekben ugyan kialakul a rossz érzés, és érzi, hogy a felnőtt nem helyesen cselekszik, de vajon betudja-e a felnőtt hatalomnak, és eltemeti magában, vagy hazamegy, és megerősítést kér a szülőtől, mert tudja, hogy valami nincs rendben az oviban? Hasonlóan nehéz eldöntenie egy gyereknek azt, hogy egy felnőtt érintés meddig jó, és mikortól mondjon nemet. Azonban ha a szülők következetesen beszélgetnek a gyerekkel arról, hogy a saját teste feletti irányítás csak az övé, és bármikor mondhat nemet akár egy felnőttnek is, akkor a gyermek nem csak védettebbé válik egy esetleges rossz szándéktól, hanem bűntudat helyett mer közeledni a szülők felé, és el meri mesélni azt, ami a felnőttek világában éri, még akkor is, ha az teljesen hétköznapi és talán jelentéktelen is. 

"Nekem bármit elmondhatsz, és meg is hallgatlak."

Képtalálat a következőre: „beszélgess a gyerekkel”Végül a témával kapcsolatban az egyik legfontosabb gondolatnak azt tartom, hogy higgyünk gyermekünknek. Ne kérdőjelezzük meg őt, helyette egyenrangú félként, őt komolyan véve hallgassuk meg. Egy gyerek teljesen másképp közli gondolatait, érzéseit, mit ahogy mi, felnőttek ezt elvárjuk tőlük. Még nem tudják leszűkíteni és megfelelően verbalizálni azokat a tartalmakat, amiket el szeretnének számunkra mondani, de amikor egy gyerek a szülőjéhez fordul, mindig okkal teszi. Még akkor is, ha csak egy apró, pitiáner, óvodai konfliktusról van szó, higgyünk neki és hallgassuk meg. Érezze meg azt, hogy van létjogosultsága annak, amit érez, és van egy szülő, aki biztos háttér számára. Ne csak érteni akarjuk őt, hanem megérteni a gyermeki gondolatokat, örömöket, félelmeket, szorongásokat, és mindent, amit csak közölni szeretne. Ahogy a cikk elején említettem, a gyermekkorra való visszaemlékezések döntő többségében érzelmi színezetű emlékek vannak. Ez is jól mutatja, hogy egy gyerek egészséges fejlődése szempontjából aligha a legszebb ruhák, nyaralások, legdrágább játékok lesznek a legfontosabbak utólag visszamelékezve, hanem az értő figyelem és a biztonságot adó, szülői törődés, amely lehet, hogy felnőtt fejjel nem konkrét emlék lesz majd, hanem csak egy erős, mindent átható érzés, magabiztosság, viszont a legtöbb, amit egy szülőtől kaphat a felnőtté ért gyerek.

Szülőnek lenni egyfajta mentorálási feladat. Az "Ez mi ez?" és a "Miért?" korszakoktól kezdve a szülő ad gyermeke számára értelmet a világnak. A jó mentor viszont az, aki maga is megélte azt, amit mentoráltjának akar tovább adni. A gyermeki felfogás szerencsére mindannyiunk számára elérhető, mivel mindannyian voltunk egyszer gyerekek. Mindannyian küzdöttünk kicsinységünkkel a felnőttek világában, és mindannyian vágytunk a felnőtt figyelemre, megértésre és támaszra. És pont ez az a tudás, amely segíthet nekünk, mikor saját gyermekünk felneveléséről van/lesz szó. "Csupán" le kell térnünk a jól betanult, biztonságot jelentő ösvényről, és el kell engedni a felnőtt nagyságunkat, hogy egy gyerek, mindent befogadó és mindenre nyitott szemével legyünk képesek látni és gondolkodni.


Ha érdekel a pszichológia közérthető nyelven, csatlakozz hozzánk a 7köznapi pszichológia Facebook oldalán.  

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://7koznapi.blog.hu/api/trackback/id/tr7114108653

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

A kettes pénztárnál tessenek fizetni 2018.07.21. 09:56:52

Megtanítani nemet mondani egy négyévest? Eddig úgy tudtam, hogy ebben a korban a gyerek megnyilvánulásainak túlnyomó többsége tagadás és ellenkezés.
süti beállítások módosítása