A fenti, címben írt kérdést egy hozzám járó fiú tette fel egy foglalkozásunk alkalmával, és ezzel egyből elűzte a késő délutáni fáradtságomat. Óvodások körében lenni, játszani, beszélgetni velük egészen különleges élmény. Teljesen sajátos az, ahogy ők gondolkodnak a világról, amilyen belefeledkezve képesek játszani, amilyen meggyőződéssel és hittel tudnak állítani  (számunkra) képtelenségeket, amilyen komolyan hisznek abban, hogy minden létezik és lehetséges.

Az óvodások, pontosabban a 2 és 6 év közötti gyermekek gondolkodásának sajátossága a képi reprezentáció, vagyis az, hogy a világ és benne élő személyek és tárgyak képekben, szimbólumokban képződnek le bennük. Ennek a gondolkodásmódnak a következménye az, hogy a kisgyermek a szemének hisz, csak a benne élő képből tud következtetni, méghozzá egyesről az egyesre, nem pedig úgy, hogy egy helyzetre több szempontból is rátekint. Számára nem létezik lehetséges és lehetetlen sem logikai értelemben, sem abból a szempontból, hogy az ő világképében minden, a csoda is lehetséges.

A következőkben néhány jellegzetes, az óvodáskorú gyermekeket jellemző gondolkodásmódot mutatok be, melyek segítségével érthetőbbé válhat, miért is nem önző a gyermek, amikor csak magára gondol, miért nem hazudik, amikor a álmait vagy a képzeletének termékeit valóságként bizonygatja, és sokszor miért nem érti a szándékos és a véletlen közötti különbséget.

1. „De az úgy volt, ahogy én láttam!”

Az óvodás gyermek világképe egocentrikus, énközpontú, a világának középpontjában ő áll,  mindent a saját szemszögéből lát és ítél meg. A nézőpontváltás képessége fokozatosan alakul ki. Az óvodás korú gyermeknek még nehézséget okoz mások nézőpontjának felismerése, és nem tud más helyzetébe belehelyezkedni, így sokszor elképzelni sem tudja, hogy ami neki jó, ami örömet szerez, az másnak akár fájhat. Ha a kedvenc babáját nem adja oda, akkor ő nem irigy. Ha boldogan játszik a babájával, az adott pillanatban, helyzetben nem képes azt felismerni és átérezni, hogy a másik gyermeknek ez rosszul esik. A kisgyermek mindent a saját perspektívájából vizsgál, számára ez az egyetlen valóság létezik. Az egocentrikus gondolkodásnak következményeként a szubjektív ítélet számára kézzelfogható tény, vagyis nincs különbség számára a között, hogy valamilyennek lát valamit (szubjektív ítélet) és az adott dolog valamilyen (tény). Ha ő olyannak látja, akkor olyan. Nemcsak azt nehéz elképzelnie, hogy néznek ki a dolgok a másik nézőpontjából, például a téri elhelyezkedést tekintve, de azt sem veszik figyelembe, hogy mások gondolatai különbözhetnek az övéiktől.

Ez az egocentrikus gondolkodás tehát nem azonos az egoizmussal, és nem önzés, hanem az én fejlődésének egy állomása, amikor a gyermek csak magára összpontosít, hiszen nincs tisztában a különbséggel önmaga és mások között. Az óvodáskor végére kezdik kapisgálni a gyermekek, hogy másoknak más szempontjaik vannak, és iskoláskorúak mire gondolataikban, álláspontjaikban már megjelennek más emberek nézőpontjai is.

2. „Hogy keletkeznek a hegyek? - Az emberek építik őket.”

Egy ovissal beszélgetve egészen különleges kozmológiai és geológiai fejtegetésekbe bocsátkozhatunk, a természeti jelenségekről is megvan a maguk magyarázata. A három-négy évesek szerint minden természeti jelenség az ember műve pl. az eget az emberek festik be, a tavakat az emberek ássák, és a természeti jelenségek mind az embert szolgálják. Öt-hat éves kor körül ez változik, ekkor úgy okoskodnak, hogy az ember csak segíti a természetet önmagát megalkotni, vagyis a tó medrét az ember ássa ki, de a vízzel már pl. esőzés miatt telik meg. Hét évesen már tudják, hogy a természeti jelenségek maguktól léteznek, nem emberi alkotás művei, azonban a működésüket hasonlóan magyarázzák, mint az emberi technika működését.

Ez az artificializmus, mely tetten érhető a gyermekek felnőttekről alkotott képében is: a felnőtt számukra hatalmas, omnipotens, mindentudó lény.

Az ovisok néha egészen másképp értékelik a világot, mint a nagyobb gyerekek. Egyszerre csak egy szempontra képesek koncentrálni, mint például a lenti videóban (Piaget kísérlet) található kislány, aki - a 3-4 évesekhez hasonlóan - egyszerre csak a víz magasságát képes figyelembe venni, a pohár nagyságát már nem, így könnyen megtéveszthető egy olyan feladatban, ahol egy 7-8 éves gyerek már könnyedén helytáll.

Az óvodáskorú gyermeket gyakran becsapja a szeme, hiszen gondolkodásában szemléletvezérlésű, amit lát, vagy elképzel, az irányítja, egymástól függetlenül és egyenként mérlegeli a szempontokat, így előfordulhat az is, hogy okoskodása során a következő lépésben másféle helyzetet lát, így ugyanarról a helyzetről többféle, egymásnak ellentmondó ítélete alakul ki.

3.  „Fáj az asztalnak, ha nekimegyek.”

Az ovisok világában minden megelevenedik, minden létező tudattal és érzésekkel bír, ez az animizmus, a megelevenítő gondolkodás. A tárgyaknak ugyanúgy fáj, ha rájuk ütnek, mintha élnének, hisz számukra nincs különbség élő és élettelen között. Sőt a tárgyak és természeti jelenségek ezen túlmenően szándékkal is bírnak, ez a szándékosság pedig fizikai törvényszerűség. Az óvodás gyermek világképében nincs véletlen, ez pedig az ítéletalkotásban is megnyilvánul. Piaget-nek volt egy története egy gyermekről, aki almát lopott, majd hazafele tartva a lopott almákkal egy hídon kelt át, mely leszakadt alatta, és a gyermek a vízbe esett. Az óvodáskorú gyermekek meg voltak győződve róla, hogy a híd direkt, mintegy büntetésből a lopásért, szakadt le a gyerek alatt.

Az 5 éves gyermek már felismeri, hogy nem minden szándékos, hanem a véletlen is lehetséges, ekkor a szándékosságot már a cselekedet következményeinek tükrében értelmezik jobbára úgy, hogy ami pozitív kimenetelű az szándékos, ami viszont negatív az véletlen. Megfigyelhető azonban az is, hogy egymás cselekedeteit hajlamosak szándékosnak minősíteni: „De direkt volt!”

A szándékos és a véletlen egyértelmű megkülönböztetésére az iskoláskor kezdetére, 6 éves kor körül képesek.

4. „De tudnod kell, mi történt az álmomban, hiszen ott voltál!”

Az óvodáskorú gyermek számára nem létezik szubjektív valóság, csak objektív, ami pedig nem más, mint a saját szubjektuma. A saját gondolataira, érzéseire, adott esetben álmaira is úgy tekint, mint amelyek a másik számára is érzékelhető objektív tények. Az álmaikról például sokáig úgy hiszik, valóság, megtörtént velük, majd fokozatosan felismerik, hogy az álom csak a fejükben létezik.

A gyermeki realizmus mutatkozik meg abban is, ahogy a dolgok nevéről gondolkodnak, számukra valaminek a neve maga a dolog. 5 évesen már tudják, hogy a dolgoknak nevük van, de a névre még úgy tekintenek, mintha az a dolog tulajdonsága lenne, és csak 6-7 évesen válik világossá számukra, hogy a név egy kapott szubjektív jel, melynek a tárgy tulajdonságaihoz nincs köze. Többször tapasztaltam, hogy sokáig a saját nevükkel kapcsolatban is úgy hiszik, csak őket hívják úgy, majd meglepődve tapasztalják, hogy más gyermekeknek is lehet ugyanaz a neve.

5. „Azért esik a hó, hogy hóembert építhessünk.”

Az óvodáskorú gyermekek az ok és okozat kapcsán is másképp gondolkodnak, mint a nagyobb gyermekek és felnőttek. Mi már tudjuk, hogy az ok mindig megelőzi az okozatot, a kisgyermek azonban transzdukál, összekeveri az okot az okozattal. Gondolkodásukat a finalizmus, vagyis cél-okság jellemzi, a különböző eseményeket, cselekvések okát a céljával határozzák meg, például nyáron azért süt a Nap, hogy fürödni tudjunk.

6. „Egy szörny van az ágyam alatt.”

Óvodáskorban a világ varászlatos hely, ahol bármilyen csoda megtörténhet. A kisgyermekek mágikus világképében nincsenek korlátok, fizikai törvényszerűségek, élő és élettelen is tudattal, érzésekkel bír. Gondolkodásuk középpontjában a szándék, a vágyak vezérelte cél áll, a megvalósulásnak semmi sem állhatja útját. A mesék világa ezért is áll közel a gyermeki gondolkodáshoz, a mesék magyarázatokat szolgáltatnak számukra a világ működéséről, és mintegy tükrözik a gyermeki világképet.

A mágikus világkép 7 éves korra adja át a helyét az elvont fogalmaknak, a logikai műveleteknek. 

Természetesen egyéni különbségek vannak a gyermekek fejlődésében, abban, ki milyen gyorsan jut át egy-egy gondolkodási szakaszon. Számos, a gyermekek kognitív képességeit vizsgáló kutatás árnyalja Piaget elméletét, a gondolkodás fejlődésére hatással van a kultúra, a környezet, a gyermekek korlátozott problémamegoldó képességeit magyarázhatja a gyermeki agy relatív éretlensége (kisgyermekkor kezdetén az agy súlya a felnőttagy súlyának kb. 50 %-a, hatéves korra kb. 90 %-a az agy végleges súlyának).

Mindezek az elméletek, kutatások azonban inkább kiegészítik, mintsem cáfolják azt, hogy az óvodáskorú gyermekek gondolkodása egészen sajátos és nagyban különbözik a felnőttek gondolkodásától. Éppen ezért nehéz időnként, felnőttként megértenünk a kisgyermekeket. A világképük sajátosságainak ismerete azonban segíthet abban, hogy ne önzőnek, irigynek, vagy éppen hazugnak lássuk őket, a szörnyektől, szellemtől stb. való félelmüket ne bagatellizáljuk el. Ezekkel a minősítésekkel azért érdemes óvatosan bánni, mert a gyermekek énképét, önértékelését mi, a hozzájuk közel álló felnőttek formáljuk, a lelki egészség szempontjából pedig nem mindegy, hogy valaki rossznak, vagy éppen jószívűnek értékeli saját magát.

A következő cikkemben a gyermekek énképéről lesz szó.

 Ha olvasnál hasonló témákban, csatlakozz hozzánk!

Felhasznált irodalom:

• Cole, M. és Cole, S. (2006). Fejlődéslélektan. Budapest: Osiris Kiadó.
• Dósa Zoltán. A gyermeki világkép metafizikai vonatkozásai és az ultrajelenségek magyarázata. Műhely
• Mérei F. és V. Binet Á. (1985). Gyermeklélektan. Budapest: Gondolat.
• Ranschburg J. (2012).Ranschburg Jenő művei. Óvodások. Budapest: Saxum Kiadó.