Talán nem én vagyok az egyetlen, aki – akár szülőként, akár gyermekvállalás előtt álló emberként – már megkapta azt a mondást, hogy „kis gyerek, kis gond, nagy gyerek, nagy gond”. Ezek a kijelentések legtöbbször csak arra elegendőek, hogy jól megriasszák a saját gondjaikkal küzdő, kisgyerekes anyákat, apákat, és méltán érezzék azt, hogy „bizony, lesz ez még rosszabb is”. De kell-e rangsorolni a gyerekes gondokat, és ezek súlyosbodnak-e az életkor előrehaladtával? Miért visel meg minket, szülőket jobban egy-egy korszak, mint másokat? Lehet-e ugyanolyan dühös/fáradt/elkeseredett egy kisgyerekes (akár kisbabás) anyuka/apuka, mint egy lázadó tinédzserrel bajlódó szülő?
Az utolsó kérdés megválaszolásával kezdeném, mivel ott a legegyértelműbb a válaszom, félig szakmai, félig szülőként érintett véleményem: lehet! Azt gondolom ugyanis, hogy nem a gyerek kora határozza meg leginkább a problémák nagyságát, hanem az, hogy a szülő maga ebben miképpen érintett, és ő maga megélt-e bármilyen nehézséget gyerekként abban az életkorban, amelyben jelenleg a saját gyereke van. Ily módon az, hogy egy kort különösen nehezen vészelünk át, az részben fakadhat belőlünk, szülőkből is. Valakinek azt nehéz megélnie, hogy a nap 24 órájában el sem mozdulhat a gyereke mellől, másnak pedig épp elengedni nehéz mondjuk óvodába, iskolába a gyereket. Az pedig, hogy a kamaszokkal szinte minden szülőnek meggyűlik a baja, nem is olyan meglepő, hiszen egy átlagos fejlődésnek része a konfliktusokkal, identitáskrízissel, veszekedéssel teli tinédzser korszak, amit aztán kénytelenek vagyunk újra átélni, csakhogy a másik oldalról, már szülőként.
Minden embernek vannak elakadásai az életben. Azonban egy krízishelyzet akár gyerekkorban, akár felnőttkorban, nem állítja meg az időt. Bármi is ért minket, haladtunk tovább, próbáltuk átvészelni a nehebb időszakokat, hogy hátrahagyva őket, megpróbáljuk elfelejteni mindazt a félelmet, szorongást, ami a problémákkal együtt járt. Egy bántalmazott gyerek úgy nő fel, hogy az őt ért testi vagy lelki fájdalmak örökre beégnek annak ellenére, hogy felnőve kiszakad a bántalmazó közegből. A megalázott kisiskolás, felnőve, megpróbálja elfelejteni a megpróbáltatásokat, de akarva-akaratlanul az őt ért sérelmek árnyékként követik, és azonnal előbújnak paralell helyzetekben, mint például akkor, amikor a saját gyermeke kerül hasonló helyzetbe.
Hogy szemléltessem a helyzetet, megosztanék egy esetet:
Zalán mindig is visszafogott, barátkozni nehezebben tudó gyerek volt, és a szülei akkor kerestek meg, amikor a fiuk általános iskola első osztálya végén járt. A gondjai abban merültek ki, hogy nehezen tudott kapcsolódni a korosztályához, sokszor nem vették be a kidobózásba, a közös játékokba, ami miatt ő gyakran kisírt szemekkel, összetörten hagyta el az iskola épületét. A gyerek elmondása szerint az iskola jó, egy barátja van is, de szeretne több barátot. A szülők az első jeleket észrevéve azonnal segítséget kértek, mivel borzasztóan féltek attól, hogy a szeretett gyerekük sérül lelkileg. Az aggódást mindkét szülő nagyon megélte, tehetetlennek érezték magukat, például az édesanya éjszakánként sokszor aggodalmaskodott, nem egyszer hajnalban kelt a stressz miatt, és előre félt, hogy milyen kedvvel tudja aznap elindítani Zalánt az iskolába.
Elmesélve a fenti történtet, biztos vagyok abban, hogy a legtöbben átérezzük, milyen nehéz lehet egy szülőnek azt látni, hogy a gyereke szomorú, csalódott, tehetetlen és egyedül van. Ez az együttérzésünk onnan fakad, hogy nincs a világon olyan ember, aki ne tapasztalta volna meg, hogy milyen elképesztően rossz érzés egyedül maradni. Nos, Zalán anyukája (legyek Kriszta) – ahogyan azt egy hosszabb beszélgetés során feltártuk – nagyon is átérezte a fia helyzetét, mivel az anya az általános iskolában sokáig volt „a lemorzsolódott gyerek”. Hogy miért is olyan fontos ez? Találkozásaink során egyre tisztábban látszott, hogy Zalán anyukája a gyereke által újra átéli a saját szorongásait, és minden erejével megpróbálja elkerülni, hogy a fiának ugyanazt a magányt kelljen elszenvednie, mint neki. Ez végül azt eredményezte, hogy Kriszta szenzorai különösen érzékenyen reagáltak minden esetben, amikor Zalán arról mesélt, hogy nem tud kivel játszani. Az iskolából hazatérve például mindig az volt az első kérdés, hogy „Ma kivel játszottál?”. Ez és a hasonló kérdések azonban egyet jelentettek a gyerek számára: akkor lesz minden rendben, ha tudok másokkal játszani. Ez érthető módon szorongással töltötte el a kisfiút, mivel nem tudta beleengedni magát az ismerkedés természetes folyamatába, hiszen neki az egy feladat volt már, hazaérve pedig végre azt kellene már mesélni anyának, hogy ma mindenki vele akart játszani. Nem meglepő hát, hogy Zalán (aki végül kiegyensúlyozott szociális életet élt az iskolában) szorongása akkor kezdett oldódni, amikor az édesanya is elengedte a barátkozás égető szükségét.
Ez a példa jól mutatja, hogy a legtökéletesebb szülő is volt egyszer gyerek. És ahogy minden gyerek számára léteznek nehézségek a cseperedés során, mindannyian cipelünk magunkkal olyan élményeket, néhol talán súlyos traumákat, amelyeket kénytelenek vagyunk újra átélni akkor, amikor szülőkké válunk. Szembejönnek velünk ugyanazok a nehézségek, félelmek, szorongások, amelyek gyerekként igencsak megnehezítették az életünket, és jó anyaként, apaként azt szeretnénk, ha - mintegy a gyermekünket átemelve a problémán – őt mentesíthetnénk a nehézségek alól.
A helyzet azonban az, hogy ezt, ilyen formában nem tudjuk megtenni. Van azonban néhány megoldás, amely mind a szülő, mind a gyerek számára lelkileg építő lehet:
- A gyermekünknél felmerülő problémánál, amikor azt érezzünk, hogy leblokkolunk, szinte magával ránt minket az aggodalom, az első gondolatunk legyen az, hogy hol vagyunk MI ebben a történetben? Átéltünk már hasonlót? Mitől is akarjuk pontosan megóvni a gyereket? Ha ezekre válaszokat találunk magunkban, az önmagában nem oldja meg a gondot, de legalább úgy tudunk segíteni a fiunknak, lányunknak, hogy az csak róla fog szólni.
- Higgyünk a gyerekben! A fenti példánál például Krisztának el kellett hinnie, hogy a gyerek képes barátkozni egyedül, képes elviselni a visszautasítást, majd tud újrapróbálkozni, hogy végül sikere lehessen. Vannak élethelyzetek, amikben nehezebben fog boldogulni a gyerekünk, de a legtöbb, amit tehetünk, hogy biztosítjuk őt afelől, hogy ránk mindig számíthat, nekünk bármit elmondhat. Nem oldhatjuk meg helyette, de megtehetünk mindent annak érdekében, hogy sikeresen átvészelje azt az időszakot, amiben van. Csupán azzal, hogy ott vagyunk háttérországként.
- Ha elakadunk, bátran kérjünk segítséget! Ezt megtehetjük a védőnőnél, a családsegítőkben, óvodapszichológusoknál, majd iskolapszichológusoknál. Sokan sajnos azt sem tudják, hogy az intézményekben léteznek ilyen, ingyenesen igénybevehető lehetőségek, holott, a legtöbb intézmény rendelkezik a korosztállyal foglalkozó szakemberrel. És ha felismertük, hogy nekünk van elakadásunk egy bizonyos életkorban, fordulhatunk mi, magunk is szakemberhez, hogy jól átdolgozhassuk a problémát.
Anyaként és szakemberként is azt látom, hogy a gyereknevelés során felmerülő nehézségek sokszor nagyon megterhelik a szülőket. Elbizonytalanodnak, elveszettnek érzik magukat, és nem találják a megoldást. Holott minden eszköz, amire szükségünk lehet, bennünk van. Nem kell tökéletes szülőnek lennünk. Elég, ha nem csak a gyerek szükségleteinek kielégítéséről gondoskodunk, hanem önmagunk lelki jóllétéért is teszünk. És ha érezzük azt az ismerős, szorító érzést, amikor gyerekünk a problémáiról mesél, bátran mondjuk el neki, hogy ismerősek nekünk ezek a gondok, félelmeket, helyzetek. Habár az ő félelmei nem a mieink, egy ilyen indítás jó alapot adhat a beszélgetésre, amelyben együtt fejlődik szülő és gyerek is.
Ha olvasnál hasonló témákban, csatlakozz hozzánk!
