Amikor széles közönséget szeretnénk megszólítani, a legkönnyebben úgy tudjuk megérinteni a hallgatóságot, ha megtaláljuk azt a közös pontot, amivel vagy aminek ellenében sokan vagy ideális esetben mindenki meg tudja határozni magát. Ha találunk egy ilyen közös nevezőt, akkor számíthatunk rá, hogy elmélyült szempárok kísérik végig gondolatainkat. Univerzális témákon gondolkodva sokakban merül fel a születés, az alkotó erő, az új létrejötte, miközben a halál kérdése, ami kétségtelenül minden élet közös halmaza, nehezen vagy viszolyogva kerül felszínre. A halál majdnem mindig fekete csuhásként, negatív konnotációval jelenik meg. A legtöbb ember, ha komolyan belemélyed a vég gondolatába, erős félelemről és szorongásról számol be. Veszteségek sora kerül felszínre, amelyek egyéni hitrendszer és gondolkodási keret szerint kerülnek feldolgozásra. Mivel véget jelentő halált megtapasztalni csak egyszer lehet, legtöbbünk fejében egy furcsa kint is-bent is állapot jelenik meg: szorongunk saját „nem létünk” gondolatától, miközben megéljük szeretteink hiányát az elképzelt „nem létünk” állapotában. A legracionálisabb ember is képes e sajátos paradoxon fájdalmait megélni.

A halál, bár mint végső pillanat pusztítónak és megfosztónak hat, az élet folyamatában a legnagyobb fényerővel bíró reflektor. A halál közelsége, saját vagy szeretteink bőrén való megtapasztalása tisztító ecset. Leporolja a felszínes konfliktusokat, világossá teszi a valódi célokat és egyértelműen kiemeli az élet lecsupaszított vázát. Persze ez a hívó hang lehet időleges hatású és szép lassan ismét benőheti a halhatatlanság illúziója, de, aki képes arra, hogy ellentmondjon a kísértésnek és megőrzi az élet törékenységének tisztánlátását,  esélyt kap egy teljesebb életre. Erről ír a koncentrációs táborokat megjárt Viktor Frankl a Mégis mondj igent az életre! című könyvében és ezt a kérdést feszegeti Yalom a Szemben a nappal című művében. Yalom szerint minden emberi félelem legbelső magja a haláltól való szorongás. Ha lebontjuk a felszín torzító rétegeit, az élethez és halálhoz való viszony rajzolódik ki. A sorsfordító felismerésekhez ugyanakkor saját megélés szükséges. Nem számít, hogy mit látunk mások életében, ahogy az sem számít, hogy ki gondolja azt, hogy tévúton járunk. A rétegeket mindenki maga kell, hogy lehámozza, maga kell, hogy megélje a húsba vájó elmúlás kijózanító élményét.

Ahogy haladunk az életünk során, előbb-utóbb mindannyian találkozunk saját halálunk gondolatával. Talán furcsán hangzik, de jó darabig a legtöbben halhatatlannak élik meg magukat, vagy talán helyesebben fogalmazva, nem számolnak saját haláluk lehetőségével. A saját halál, önmagunk elmúlása, az élet törékenységének egyes szám első személyben való megélése valahogy a legtöbbek gondolatvilágából jó darabig hiányzik. Vagy talán, ha dereng is a saját vég lehetősége, sokan tagadással reagálnak. Majd jönnek olyan határhelyzetek, amelyek elől nincs menekvés, amelyek durva pofonként figyelmeztetnek arra, hogy „nem csak másokkal történhet meg”. Elveszítjük barátunkat, meghal az ismerős szülője, halálos beteg lesz a kedvesünk... Mind-mind olyan kifacsaró tapasztalás, amely elől nem lehet tagadásba menekülni. Ott, abban a pillanatban nem tudjuk nem megtapasztalni az elmúlást. Yalom szerint ez a megélés ugyanakkor értéknövelő erővel bír, egy lehetőség az élet újjászervezésére. Ahogyan Frankl is az élet értelmére, a valódi célok kijelölésére helyezi a hangsúlyt, Yalom is egy tisztább életkép lehetőségét veti fel.  Yalom ezt úgy fogalmazza meg, hogy „jóllehet a halál fizikai értelemben megsemmisít, a halál tudata megmenti az embert”.

Yalom a halál gazdagító erejét felerősítő tapasztalatokat megvilágosító élményeknek nevezi. Ilyen megvilágosító élmény lehet egy szerettünk hosszas betegsége vagy halála, egy számunkra fontos kapcsolat megszakadása, de ugyanígy az elmúlással szembesít az egyes életszakaszok visszafordíthatatlansága. Az elmúlás szorongása legtöbbször álruhában jelentkezik. Pusztán a felszínt szemlélve nem biztos, hogy eszünkbe jut, hogy az a 30-as éveiben járó nő, aki évek óta sikertelenül próbál beilleszkedni a munka világába, valójában fiatal anyaként megélt éveit siratja, tudva, hogy ez az időszak már soha többé nem tér vissza. Ugyanez lehet a helyzet azzal a férfival, aki nehezen állapodik meg új házasságában, mert ezáltal végérvényesen el kéne engednie régi házassága időszakát és emlékét. Az elmúlás nehézségétől való szorongás átveszi az élet, az „itt és most” helyét. A halálszorongás tehát rejtett hátráltató vagy önpusztító utakra terelhet, amelyek akár hosszú évtizedekig megfoszthatnak a valódi felismerésektől. Minél inkább közvetett úton jelenik meg egy-egy tünet, minél távolabb van a forrástól, annál nehezebb és hosszadalmasabb annak feltárása, hogy mi is áll valójában a háttérben és minden egyes tévúton töltött nap elvesz egyet abból, melyet valódi céljaink megvalósításának szentelhetnénk. Ugyanakkor, ha felismerjük legbelső félelmeinket, megértjük az élet végességét, akkor lehetőséget kapunk egy értelmesebb életre és teljesebb emberi kapcsolatokra.

Könyvajánló: e gondolatok Irvin Yalom - Szemben a nappal című könyve nyomán születtek. Ajánljuk a könyvet azoknak, akik Yalom olvasmányos stílusán és emberszerető attitűdjén keresztül mélyülnének el az élet legnagyobb kihívásában, a halálfélemmel való szembenézés szükségességében.

Ha érdekel a pszichológia közérthető nyelven, csatlakozz hozzánk a 7köznapi pszichológia Facebook oldalán.