Nehéz elképzelni, ha nem tapasztaltuk a saját bőrünkön, hogy milyen érzés lehet egy kisiskolás gyereknek, ha minden nap úgy megy iskolába, hogy azon szorong, aznap ne rontson el semmit, ne csináljon semmi “butaságot”. Mire is gondolok? Arra, amikor egy 6 éves kisfiút azért rángatnak végig a fülénél fogva az osztályon, mert véletlenül leesett a ceruzája, vagy azért dobják ki a kukába egy kislány hátizsákját, mert kilógott a pad alól, és véletlenül belerúgott a tanár. Ez csak kettő a sokezer megtörtént eset közül, amelyek soha nem derülnek ki. Mit érez sok gyerek ezután? Bűntudatot. Úgy érzik (jó esetben), hogy mivel a világ igazságos hely, és a tekintély jó és tisztelni való, ők hibáztak, és jogos a büntetés.

Mit érez a Mindenki című filmet látva az a felnőtt, aki a főszereplővel azonosul, és hasonló tapasztalatok keserítették meg gyermekkorát? Erre kerestük a választ mini-kutatásunk során, amelyben arra kértünk iskolai bántalmazáson átesett személyeket, hogy anonim módon számoljanak be érzéseikről a film kapcsán.

Mit tekintünk bántalmazásnak a kutatás során? Mindazt, amit a válaszadó annak él meg. Nem az számít, hogy objektív mércén nézve mi mennyire tartjuk durvának az eseményeket, hanem az a lényeg, hogy a főszereplő a saját szubjektív szűrőjén keresztül hogyan éli meg a történteket, hogyan tud megküzdeni vele.

Nagyon hálásak vagyunk azért, hogy sokan megtiszteltek bennünket bizalmukkal. Gondolataikat némileg változtatva, de a lényegét megragadva közöljük.

Sajnos rengetegen tapasztaltak meg a filmben felvázolthoz hasonló eseményeket, de mindannnyian kiemelték, hogy a valóságban nem igazán emeli fel senki a szavát a bántalmazóval szemben. Meseszerű befejezés egy ideális világban, hogy az egész osztály egyként áll a megalázott kislány mögé, mert jó esetben maximum egy társba tud a bántalmazott személy kapaszkodni. A film megtekintése az esetek nagy részében komoly szorongást váltott ki, amely több esetben fennmaradt a filmnézést követő néhány napban is. Sokaknál az iskolában tapasztalt megalázó események a mai napig hatással vannak életükre. Nem szívesen sportol az a nő, akit tornaórán rendszeresen lassúnak és kövérnek tituláltak. Az anyában is átfut gyermekének énekelve, amikor a tanár “fazékhangúnak” nevezte, és van, aki kommunikációs helyzetben is érzi, hogy nem szívesen hallatja a hangját. Sokan a film kapcsán beszéltek először párjukkal bántalmazásos tapasztalataikról.

A következő néhány gondolatot, a szerző kérésére, változtatás nélkül közöljük. Tesszük ezt azért, mert megtisztelő a bizalma, másrészt egy olyan aspektusra mutatnak rá gondolatai, amelyről kevesen beszéltek a film kapcsán, mégpedig arra, hogy KI(nek kellene) (meg)VÉD(en)I a gyerekeket?

“Mit sugall a film? Azt, hogy a világ egy igazságos hely. Ez rendben is van, amikor gyermekünket neveljük, készítjük fel a világra. Rendben van? Fogalmam sincs.

Mi az, amit a szülőnek kell megértenie a film valódi értelméből? Azt, hogy nincsen Liza. Nincsen Liza, és nincsen kórus. Csak Te vagy kedves anyuka és apuka! Te vagy az egyetlen, aki megvédheted a gyerekedet, aki felismerheti, hogy baj van, hogy hazaérve az iskolából hiányzik a gyermeked szeméből az a naív fény, ami az önfeledt gyerekkort jelenti.

Számomra ez a film valódi üzenete.

Ez az üzenet mindazoknak, akik nap mint nap figyelmen kívül hagyják gyermekük finom rezdüléseit, és engedik darabonként meghalni a gyermekkor naivitását.”

Szolgáljanak ezek a sorok útravalóként mindannyiunknak. Vigyázzunk a gyermekeinkre. 

Ezt a cikket annak a kisfiúnak és kislánynak ajánlom, akiket egy láthatatlan világ örökre összeköt.