Sokakban talán felmerülhet, hogy miként lehet egy lapon említeni a pszichológiát és a spiritualitást, de már a téma irodalmának láttán is meglepődnénk. Ennek az alapja, hogy a pszichológia és a spiritualitás egyaránt valamilyen módon az ember belső világát igyekszik megragadni. Azt a belső világot, amelyet részben ismerünk, részben pedig szeretnénk jobban megérteni, és amelyben ott lakoznak meggyőződéseink, kételyeink éppúgy, mint örömteli vagy szomorú megtapasztalásaink: mind-mind elválaszthatatlanul összekapcsolódva a világról alkotott fogalmainkkal.Nem egyszer ültem templomban igehirdetést hallgatva, és azt vettem észre, hogy a lelkész egyértelműen pszichológiai vizekre evezett. Lássunk néhány példát, ahol a pszichológiai és vallási -látszólag eltérő- gondolatok igen csak összecsengenek.

Jung és a Magvető

Volt, aki a magvető példázatára erőltette rá a jungi tipológiát (ld. keretes rész!). A példázat szerint az isteni ige az elvetett mag, ami attól függően növekszik és hoz termést, hogy milyen „földbe” hullik, azaz milyen tulajdonságokkal rendelkezik az azt fogadó ember: útfél, köves vagy tövises talaj, esetleg jó föld.  A teljes példázat itt található. Jézus négyféle típust említ, és – micsoda véletlen! - Jung is négy típust különböztet meg, amennyiben persze nagyvonalúan megfeledkezünk a kifelé, illetve befelé irányultságról (extra- illetve introverzió). Ehhez még hozzájön, hogy Jung maga is református lelkész fia, és mindez már elegendő ihletet jelentett az igehirdető számára, hogy kapcsolatot találjon az újszövetségi szöveg és Jung rendszere között.

Összecsengő fogalmak

Egy másik igehirdetés-élményemben a lelkész az egyházban[1] szerzett sérüléseiről beszélt: miszerint létezik egy szadista istenkép, amely mazochizmust, önmaga elnyomását várja el az embertől, és ezt a képet már óvodáskorban énekelt gyerekénekek is építik, mint pl. a |:Jól vigyázz, kicsi kéz, mit teszel! :| / Mert a te jó Atyád a mennyből néz le rád / Jól vigyázz, kicsi kéz, mit teszel![2] A bennünk lévő istenkép ugyanis egy reprezentáció, amelyet sokan alakítanak bennünk. Ez az istenkép kihatással van arra, hogy bűntudattól sújtva élünk-e, félve, vagy éppen felszabadultan, bízva. Ez a lelkész azonban túllépve ezen az emberek által létrehozott torz istenképen a valóságban elérhető és szeretetteli Istenről beszélt: arról, hogy a vele való kapcsolatban félelem és szorongás helyett biztonságot és elfogadást élhetünk meg. A lelkész tehát elrugaszkodva a szigorú tanoktól, érthető, szinte pszichológiai értelmezésben tisztázta a vallásos kifejezéseket.

Spiritualitás és pszichológiai kutatások

De tanulmányaim során szintén nem egyszer ültem olyan előadáson, ahol a pszichológia módszereivel és fogalmaival igyekeztek a spiritualitást és annak szerepét értelmezni.

Egy 2010-es kutatásban[3] emlékezeti zavarban szenvedő, a meditáció technikáját rendszeresen gyakorló kísérleti alanyokat hasonlítottak össze egy kontrollcsoporttal. A vizsgálat eredményeként az agy számos jól körülhatárolható területén véráram-növekedést állapítottak meg a meditáló vizsgálati személyek között, ami számos logikai és szókeresési feladatban is teljesítménynövekedéssel járt. Az eredményt nagyon leegyszerűsítve: a meditálók a hétköznapi interakciókban szükséges agyi funkcióikat a kor előrehaladtával kevésbé vesztik el.

Egy 2006-os vizsgálat[4] misztikus élmény közben figyelt meg karmelita apácákat: az Istennel való egyesülés állapota számos agyi terület megnövekedett aktivitásával járt együtt. A vizsgálat értelmezése szerint ezek az agyi területek közvetítőként vettek részt az élményben.

Érdekes lenne a fenti négy példának a mélyére is merülni, de most csak azzal a kifejezett céllal ragadtam ki őket, hogy bemutassam, hogy „a” pszichológia és „a” spiritualitás (amelyek persze egységesen nem léteznek) egyáltalán nem ódzkodik attól, hogy egymással foglalkozzon, esetlegesen a másikat tetszése szerint felhasználja vagy annak kereteket szabjon. A pszichológia tudományos megközelítése és az ezzel járó óvatosság magában hordozza a semmitmondás, esetlegesen a szabad értelmezhetőség veszélyét, míg a spirituális megközelítés hajlamosabb ugyan a „nagy” kérdések közelébe merészkedni, de mintha ezt koncepciózusan tenné.

Talán maradhatunk annyiban, hogy a két megközelítés közötti feszültség akár még termékeny is lehet, de ehhez a mi ügyességünkre is szükség van: hiszen hinni éppúgy kell, mint tudni, és valahogy mindkettőnek szüksége van a másikra, ezért nem is csoda, ha át-átkószálnak a másik területére. A tévedésbe pedig innen is, onnan is belecsúszhatunk, hiszen az meg már emberi dolog.

A cikket írta: Kis Ferenc Balázs, három fiúgyermek apukája, műszaki menedzser, a St. Paul-i (Minnesota) Bibliaiskola volt tanulója és jelenleg pszichológus jelölt a Szegedi Tudományegyetemen.

Ha érdekel a pszichológia közérthető nyelven, csatlakozz hozzánk a 7köznapi pszichológia Facebook oldalán.    

[1] szándékosan kis betűvel: nem egy intézményt szeretnék kipécézni, hanem egy jelenségre utalni

[2] http://www.barosstemplom.hu/enekkar/fek/24.htm

[3] Newberg és munkatársai: Meditation effects on cognitive function and cerebral blood flow in subjects with memory loss: a preliminary study.https://www.ncbi.nlm.nih.gov/pubmed/20164557

[4] Beuregard és Paquette: Neural correlates of a mystical experience in Carmelite nuns. https://www.ncbi.nlm.nih.gov/pubmed/16872743