Én vagyok az apám!
2018. szeptember 28. írta: M. Steinbach Annamária

Én vagyok az apám!

Képtalálat a következőre: „darth vader”A cím talán kicsit túlzás, de sokaknak ismerős lehet az a vakuként elménkbe villanó felismerés, hogy szüleink akár szeretnénk, akár nem, bizonyos mértékig bennünk élnek. Egy szóval, egy mondattal, erkölcsökkel, nevelésekkel, jó vagy rossz szokásokkal. Nálam például ma, amikor a fiamnak ezredszer szóltam, hogy vegye fel a cipőjét, de még mindig hümmögve játszott az autójával, egy olyan dühös mondat hagyta el a számat, amit meg mertem volna esküdni, hogy még sohasem használtam korábban. "A füleden ülsz?" Nem is tetszik úgy igazán ez a kérdés, és semmi értelme, mégis a feszültség ezt szülte bennem. Aztán hirtelen eszembe jutott, hogy hűha, ezt -bár mára már elfelejtettem- az én anyukám szokta mondani, amikor elmerültem az én kis „búrámban”. Eszembe jutott, hogy mennyi mindent vihetünk magunkban mondatok, érzések, gondolatok formájában, ami a szüleinktől származnak! És itt nem csak az enyémhez hasonló példákra lehet gondolni, hanem egész életstílusbeli berögzülésekre is, mint például olyan kérdések, mint:

  • dohányozzunk-e vagy sem?
  • fontos-e a mozgás vagy kit érdekel?
  • normálisnak számít-e, ha naponta iszunk egy kis alkoholt, mondjuk "csak" 3 üveg sört meg egy tüskét?
  • egy pofon (vagy több) a gyereknek belefér vagy sem?
  • meddig hagyhatom, hogy a munkahelyemen kihasználjanak, leépítsenek?
  • jó szülő vagyok vagy sem?
  • merek-e nemet mondani, ha magamban azt szeretném tenni?
  • mennyit ér a testem nekem, és mennyit kellene érnie a másik nem számára?
  • szabad-e elhagynom magam, vagy vétek a gyengeségek kimutatása?
  • lehet-e önbizalmam, vagy ne is reménykedjek, hogy viszem valamire, mivel úgyis történik valami rossz?

Képtalálat a következőre: „bennünk élő szülő”A végtelenségig lehetne sorolni azokat a hétköznapi életben megjelenő, ártatlan és teljesen normális viselkedési normákat, amiket mi, magunk alakítottunk ki, miközben ha visszatekintünk gyerekkorunkra, talán a szüleink is pontosan ugyanígy csinálták. Vagy éppen ezeket sulykolták állandóan belénk, ezt a mintát láttuk tőlük: veled is dohányoztam terhesség alatt, mégsem lett bajod. / Semmi időm mozogni, pedig kellene./ Egy sör nem sör!/ Te provokáltad ki, hogy megüsselek!/ Kisfiam, apa már 20 éve dolgozik itt, és örül, hogy van munkája, fedő a fejünk fölött!/ Az jó anya dolga, hogy otthon legyen a gyerekkel! Nem akar többet ennél!/ Persze főnök, nem gond, majd kések otthonról maximum.../ A nők kurvák, valljuk be, mind a pénzre hajt csak. Anyád is ezért hagyott el.

Az emberi elfogadás egyik mérföldköve arra gondolni, hogy a talaj, amin felnövünk, talán egészen más más lehet mindenkinél. Egy gyerekekkel foglalkozó pszichológus mesélte, hogy mikor leült beszélgetni egy súlyosan elhanyagolt, 7 éves kislánnyal, a gyerek a szekrény tetején lévő kólás üvegre mutatott. „Kaphatok?” – kérdezte a lány. „Nem a miénk sajnos.” – felelte a pszichológus. „És?” – nézett értetlenkedve a kicsi, és fogalma sem volt arról, hogy ha valami nem az övé, akkor abba miért ne lehetne beleinni? 

Szélsőséges és nem általánosításra alkalmas példa a fenti, mégis jól mutatja azt, hogy amit hozunk, azt maximum kőkemény önismerettel lehet átdolgozni, magunkévá tenni, majd hozzápakolgatni a saját élményeinket, morális kérdésekre adott reakcióinkat. De nem lehetetlen! És persze nem csak szabadulni érdemes a számunkra nem megfelelő dolgoktól, hanem értékelni azt, amit kaptunk a szüleinktől, és visszük tovább a saját gyerekeink, környezetünk számára. Gondoltunk már valaha arra, mikor igaz szeretettel, biztonságot adó öleléssel átkaroljuk gyermekünket, akkor pontosan azt csináljuk, amit mi gyerekként éltünk át? Mert legtöbbször az tud igazán jól ölelni, akit gyerekként is jól ölelt valaki. Vagy mikor képesek vagyunk kifejezni az akaratunkat, a dühünket, a vágyunkat szégyen nélkül? Talán ezt is pont szüleink tanították meg. Mert hogy ezek másnak talán nem is természetesek annyira, mint nekünk.

Persze az önismeret szempontjából a legtöbbeket nem azok a dolgok izgatják, amik jók, szerethetőek, társadalmilag elfogadhatóak bennük, hanem azok, amik küzdést jelentenek a mindennapokban, és amik olyan szorongást, félelmet okoznak számukra, amelyektől már bizony nagyon megszabadulnánk.

Egy 42 éves, egyedülálló hölgy (Helga) azt mesélte nekem, hogy képtelen lefogyni, mivel amint úgy érzi, hogy egyedül van, egyedül az evéstől lesz jobban. Kiderült róla, hogy generációk óta szinte mindenki túlsúllyal küzdött a családban, sőt, 8 és 10 éves fiai is az egészséges testsúly fölött vannak. Amikor azt kezdtük fejtegetni, hogy mit jelent számára az evés, akkor egyszer csak azt felelte, hogy szeretetet. Innen már nem volt nehéz rájönni, hogy vissza kell menni egy kicsit a gyerekkorba. Elmesélte, hogy az édesanyja egyedül nevelte őket, és estig dolgozott minden nap. Viszont fantasztikusan főzött, mint ahogy minden nő a családban. Amikor későn hazaért, mindig volt annyi ereje, hogy a gyerekeknek csináljon valami finomat. Helga olyankor mindig azt érezte, hogy az egész napos anyahiányt kárpótolja az a vacsora.

Egy 30 éves, tehetséges, de egy éve munkanélküli férfi olyan panaszokkal fordult a pszichológusához, hogy lassan megőrjíti a tisztaság- és rendmániája. Képtelen lefeküdni anélkül, míg minden tökéletesre nincs takarítva, helyére nincs rakva. Sokszor éjszaka is felkel, és körbejárja a lakást, mert nem emlékszik arra, hogy kidobta-e a kibontott borítékot. Mi lehet a kényszeres viselkedése hátterében? Beszélgetve vele, kiderült, hogy apja rendőrként dolgozott, és utálta a hajléktalanokat, munkanélkülieket. Mindig azt mondogatta nekik, hogy nincs munkanélküliség, csak lustaság. A fiatal férfi úgy küzdött az apjától származó gondolatokkal, hogy saját munkanélküliségét állandó tevékenységgel, hasznossággal kompenzálta.

A példákban jól láthatóak a párhuzamok, amelyek generációkon keresztül ívelnek át, és akár komoly megrekedést okozhatnak egy-egy személynél. De említhetnénk azt az anyukát, aki saját félelmeit vetíti ki gyerekeire, mert őt is féltették állandóan. Vagy a lányt, aki azt hiszi magáról, hogy frigid, miközben tudat alatt saját szüleinek tiltásai gátolják őt a szex élvezetében. Lehetnek olyanok, akik soha nem mondanak nemet, mivel a szüleiknél egyszer sem látták, hogy ellenálltak volna felsőbb nyomásnak. A sírni sohasem képes férfiakról nem is beszélve, akikbe belenevelték, hogy ha pityeregsz, akkor kislány vagy, és talán nem is tudatosan, de saját fiaiknak is pontosan ezt adják tovább. Utóbbi példánál szembetűnő, hogy sokszor olyan viselkedést produkálunk, ami talán számunkra is káros volt gyerekként (ne sírj), mégis ezt adjuk tovább teljesen automatikusan.

Képtalálat a következőre: „bennünk élő szülő”

Minden élet egy-egy párhuzam a szülők életével. És legtöbbször akkor ismerünk fel egy-egy hasonlóságot, amikor ugyanabba az életszakaszba jutunk, mint szüleinkkel korábban, vagy stresszhelyzetbe kerülünk, ahol ösztönösen reagálunk. Babánk születik, gond van a gyerek iskolájában, nehezen barátkozik a gyermekünk, összeházasodunk, válságba kerülünk a párkapcsolatban, munkát vállalunk, nyomás alatt vagyunk, igazságtalanok velünk... Ezekben és még hasonló élethelyzetekben, amik talán újak is lehetnek számunkra, meg kell hoznunk egy döntést, ki kell alakítanunk egy reakciót. Előhúzhatjuk a szüleinktől tanult megoldásokat (pl. mindenre megoldás egy pohár ital/ egy cigi majd megnyugtat/ leordibálom a fejét, aztán majd tudja, hol a helye/ elmenekülök a probléma elől, és holnapra talán megoldódik magától/ összeomlok), vagy megállhatunk egy pillanatra, felismerhetjük, hogy most épp anyám vagy apám vagyok, és még a végén lehetünk önmagunk is. Ugyanis be kell látnunk, hogy apánk vagy anyánk jó és rossz tulajdonságai, erősségei és gyengeségei mind-mind hozzájuk tartoztak csak. Azért voltak olyanok, amilyenek, mert az az ő életük volt, amivel ő maguk küzdöttek, amit ők éltek. Nem mi! Nekünk csak segítettek olyanná válni, amilyenek most vagyunk, de csak mi segíthetünk magunkon azzá válni, amivé szeretnénk.

És hogy miért fontos igazán az, hogy felismerjük saját, hozott örökségeinket? Egyrészt, mert önmagunk elfogadása egyben önmagunk szeretete. És az egy fantasztikus érzés. Ha képesek vagyunk segíteni önmagunknak abban, hogy felismerjük, mi okozza saját nehézségeinket, hatalmas lépést teszünk előrefelé. Ha nem akarjuk mindenáron palástolni, elfedni hibáinkat, gyengeségeinket, végre fellélegezhetünk. Arról nem is beszélve, hogy önismeretünk igazi profitálói saját gyermekeink, környezetünk lesznek.

Ha érdekel a pszichológia közérthető nyelven, csatlakozz hozzánk a 7köznapi pszichológia Facebook oldalán.    

A bejegyzés trackback címe:

https://7koznapi.blog.hu/api/trackback/id/tr6914268843

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

csakférfi 2018.09.29. 02:50:34

"vagy megállhatunk egy pillanatra, felismerhetjük, hogy most épp anyám vagy apám vagyok, és még a végén lehetünk önmagunk is"

Versus

"Disszociáció
Arra való törekvés, hogy az egyén egymással összefüggésben lévő, összetartozó érzéseket, érzelmeket, élményeket szétválasszon és külön próbálja meghatározni. A működés fő célja, hogy az egyén ezzel elkerülje az ambivalencia átélését. Szélsőséges használatának eredménye a valóság torzult felfogása."

Wiki....Elhárító mechanizmusok.

Tehát ha leküzdöm a szüleim által ...tudatosan vagy tudattalanul ....belémnevelt viselkedési sémát....akkor önmagam lehetek.
Egyébként ez kizárja.
Basszus még betegebb lettem.

A valóság az hogy belássuk NEM lehetünk jobbak mint a szüleink.
Amennyiben a poszt utasításait követjük.....csak még több frusztációt okozunk magunknak.
Ez egy örfögi kör.
Aztán látjuk öregen hogy a saját gyerekünk JOBB lett nálam.
Mivel ez a "logika"?
Akkor öregen csak egy önvádló elégedetlen ember leszek.
Köszi ....ez nem kell.

M. Steinbach Annamária 2018.09.29. 11:44:02

@csakférfi: Nagyon érdekes az, amit ír, és jól egészíti ki a cikk tartalmát. A szülői hatás leválasztása abban az esetben fontos, ha az számunkra, a mi életünkben maladaptív, akar káros. Nem arról van szó, hogy meg kell szabadulni olyan alapvető erzesektől, felfogásmódtól, amit a felmenőinknek köszönhetők, hanem arról, hogy ha valami rossz számunkra, ne féljünk felismerni, mert nem szükséges követni mindent, amit hozunk magunkkal. Például ha valaki azt tanulja meg itthon, hogy a legfontosabb erény az, ha valaki fel is mutatni több tízéves munkaviszonyt valahol, de a gyerek egy extravertált művészlét el, akkor a sikerének gátja lehet az, ha meg akar felelni a ki nem mondott, szülői elvárásoknak. Vagy például ha akárkinek a szülei vezető beosztásban dolgoztak, és lenéző n beszéltek azokról, akik nem karrieristák, a felnőtté vált lány gyermeküknek, aki főállású háztartásbeli szeretne lenni, kimondottan nagy nyomás lehet a tudatalattijában nyüzsgő noszogatás az ambíciózus élet felé. A szuloi hatás felismerése azonban gyógyító lehet.
A szülők személyisége elengedhetetlen részünk, és a lázadó serdülőkorban általában elnyerjük önmagunk identitását. Tehát nem gondolom, hogy nem lennénk önmagunk onnantól kezdve, ha hátrahagyunk olyan berőgzült szokásokat, érzéseket, amik a neveltetésünk során került hozzánk, de mi inkább élnénk nélkülük. Viszont sokszor ez a hátrahagyás sok időbe kerül.

A disszociáció egy súlyosabb eset, a cikk tartalma nem köthető hozzá. Oka általában az, ha valaki képtelen megbirkózni egy-egy érzéssel, így mesterségesen leválasztja magáról azt.

És ha a gyerekeink túlnőnek rajtunk, nem viszik tovább azt, amit nem akarnak tőlünk? Szerintem ez nem is olyan nagy baj.

Köszönöm a kommentjét, talán egy-két részét a cikknek ennek köszönhetően még érthetőbbé teszem.

Üdv, Annamari

]{udarauszkasz 2018.09.29. 17:54:38

@csakférfi: Erdekes, nalam egyedul a mozgasom, es a kinezetem maradt meg apambol. Nem vagyok sem alkesz, se dohanyos, a kocsmaknak a kornyeket is elkerulom. Es nem erzem emiatt magam frusztraltnak. Eleg, ha az ember a legrosszabb tulajdonsagok ellen probal kuzdeni, a jobbakat ki kell aknazni.

2018.09.29. 20:13:55

Rendben, megváltoztatom magam tudatosan, hogy ne vigyem tovább a szüleim rossz, irritáló, durva mintáit.
Aztán a gyerekben látom viszont őket, aki nem is ismerte a nagyszüleit.
Nem tőlük látta, tanulta, hogy mire hogyan reagáljon, mit tegyen és mit ne tegyen, mégis azt és ugyanúgy teszi, mondja, mint ők.

haromegesztizennegy 2018.10.01. 07:59:36

@funivia: Pontosan.
Jóval nagyobb arányban felelős a tulajdonságainkért az örökölt génállomány mint a tanult viselkedés.
Ettől függetlenül fontos, hogy ki-ki felismerje milyen káros, mérgező mintákat hozott otthonról amit aztán megpróbál nem átadni a gyerekeinek...

TanNé · http://erkolcstan.blog.hu/ 2018.10.01. 11:02:10

ZombiJézus mondá vala: Én vagyok az apám!

csakférfi 2018.10.09. 10:22:41

@M.S.Annamária:
Köszönöm a vàlaszàt!
Nos .......a karrier a siker csak örömöt okoz!
Nem tartòs boldogsàgot am7köznapokban.
Életünk kicsiny részét éljük meg boldogan.
A többi félelemmel és szenvedéssel teletüzdelt.
Az hogy én pl.-ul dohànyzom immàr 3 évtizede (apàm is làncdohànyos volt amìg ràkban meg nem halt) nem neki köszönhetem.
Én döntöttem így...mert ez nekem jò.
A döntéseimért vàllalom a következményeket.
Ez is jò. Hogy honnan jön.....édesmindegy....szülöi vagy filmbéli...vagy meséböl vett...hallott..stb.
Ezzel vagyok "én".
52 évesen elfogadom önmagamat ilyennek.
A feleségem is.
Ez "boldogít"....nem pedig a vàltozàsra valò kényszer.
Érthetö?
:)

csakférfi 2018.10.09. 10:29:13

@]{udarauszkasz:
Alkesz.....dohànyos.....kocsma...!
Mind egy "vàlasz" az adott korban meglévö igazsàgtalansàgokra.....amik apàdat (vagy az enyémet) érték.
Én kinyomoztam apàm anno viselkedési "dolgait",mert érdekelt.
Jòl tette hogy cigizett...dolgozott....néha kocsmàzott. Csúnyàn beszélt....elvàlt...néha megvert,ha hazudtam....stb.
Ö élete volt.
:)

]{udarauszkasz 2018.10.09. 10:35:56

@csakférfi: nalunk azert ez durvabban ment. A noveremet kiskoraban orakon at nem engedte felallni a bilirol,mert be mereszelt pisilni, es meg sorolhatnam. Engem meg ki nem allhatott. Mert termeszetben inkabb az anyamra utottem,es nem ra, habar a temperamentum inkabb az apame...(sot,az o apjae,a nagyapame.) Ha meg pialnek is,nem valoszinu,hogy a jelenlegi szinvonalon elhetnek, pedig nem vagyok milliardos.

csakférfi 2018.10.09. 11:05:05

@]{udarauszkasz:
Egyszer "megfejtettem" egy àlmodat.
Akkor is....meg most is azt gondolom rendes ember vagy!
Olykor a kommentjeidet is szivesen olvasom.
Az én apàm meg szíjjal vert...mert összesàroztam a nadràgom. A növérem a mai napig néha dadog...mert kikötötte egy fàhoz ,mivel lopott ....stb.
Túlkapàsok,gonoszsàgok?
Ilyent nem tennék!
Mégis apàm egy része vagyok.
"Csak" hozzàtettem a személyiségéböl....ami jò és rossz.
Ö màsban...én meg amabban.
Mindazonàltal neki köszönhetem hogy az lettem aki "csakférfi" innen "pusztaröcsögéröl".
:)
süti beállítások módosítása