Igenis vannak olyan időszakaink, mikor úgy érezzük, hogy kiütött minket az élet. Kapunk tőle egy akkora pofont, hogy fel sem bírunk belőle állni. Vagy ha fel is állunk belőle, beszélni már nem beszélünk róla. De vajon muszáj mindenáron úgy tennünk, mintha éppen csak megsuhintott volna minket a szomorúság? Kell az, hogy mindig erősnek lássanak mások? Mi a jó abban, hogy egyedül harcolunk a problémáinkkal? És miért jobb megjátszani, hogy minden OK, ha valójában KO van belül?

Gyengének lenni nem valami férfias

A férfiak többsége rengetegszer tapasztalhatta meg azt, hogy „katona dologként” kell viselniük a terheket. Talán nem is meglepő, hogy a nemek közül a férfiak azok, akik a legkevésbé mennek el orvoshoz, ha rosszul vannak, ugyanis azt hiszik, hogy a bajuk vállalása egyet jelent a gyengeséggel, a férfiatlansággal. Még a mai, egyenjogúságra törekvő társadalom is kitartóan tárolja az olyan sztereotípiákat, mint a férfiak esendőségének tagadása, holott ha nem is cukorból, de emberből, s ezáltal sérülékeny anyagból vannak gyúrva ők is. Eltávolodva a fizikai problémáktól, valahogy így vagyunk mindannyian a lelki egészségünkkel, belső feszültségeinkkel is. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy egy férfi végtelen tűréshatárokkal rendelkezik, hiszen ettől férfi. De vajon meddig lehet támaszkodni arra, aki belül kínokat él meg? Legyen szó nőről vagy férfiról akár, de úgy érzem, nem attól leszünk erősek, ha látszatra mindent elviselünk, hanem attól, ha egységben vagyunk önmagunkkal kívül és belül is.

Attól még, hogy nem engedjük ki, bent még ott lesz

Legtöbbször azt gondoljuk, hogy majd a problémáink megoldódnak maguktól, és ha nem tesszük ki őket mások elé, gyorsabban javul a helyzet. Vegyünk példaként egy férfit, aki rendszeresen szorong a bizonytalanságtól, és ez a félelem lassanként átitatja az életét. Bár a kisgyerekkel otthon lévő, várandós felesége rendszeresen megkérdezi, hogy mi a gondja, ő csak annyit felel, hogy semmi, sok a munka. Ez a válasz ugyanis olyan amilyen, leginkább semmilyen sem, de el lehet terelni vele a szót. Ellenben nem mondja ki, hogy az aggasztja, ha ő megbetegszik, esetleg kirúgják, és nem kap állást, akkor az egész családja bizonytalan helyzetbe kerül, és ezt a terhet egyedül ő viseli. Ez utóbbi gondolatok mélyen, jól elnyomott, alig tudatosuló formában öltenek testet nap mint nap a fejében, majd szorongásként a gyomrában. Még ha nem is reális veszély a munkahely elvesztése, ez valakinek az életében egy nagyon komoly félelem lehet, amelyről beszélni szükséges, mert nem oldódik meg magától. Akkor miért nem beszélünk sokszor róla? Talán azért, mert ha kibeszélnénk a félelmeinket, hirtelen valóságosabbakká válnának. Azt hihetjük, hogy amíg magunkban tartjuk az aggodalmat, addig mi uraljuk azt, és nem fordítva. Holott sajnos ez egy óriási tévedés. Próbáljuk pont fordítva látni a helyzetet: addig képtelenek vagyunk uralni valamit, amíg nem vagyunk képesek megragadni, megfogalmazni azt. Kontrollálni csak azt tudjuk, amit vállalunk magunk és mások előtt, mivel a félelmünk akkor veszít az erejéből, ha kézben tudjuk tartani. Amíg egy szorongást keltő gondolat csak a fejünkben létezik, kedvére módosulhat mindig aszerint, amire hatni képes. Pl. az előbb említett férfi esetében az aggodalma eljuthat odáig, hogy túl sokat vállal be a mnkahelyén, hazaviszi a teendőket, rosszul alszik, feszültté válik feladathelyzetben, és még csak azt sem tudja, hogy mindezek oka a háttérben meghúzódó, családja miatti szorongás. Ellenkező esetben azonban, ha a férj megfogalmazza a félelmeit a feleségnek, kívülre kerül a feszítő érzés, úgymond kitesszük tálcára a problémát, amivel már lehet mit kezdeni. A feleség megnyugtathatja, készíthetnek egy tervet arra az esetre, ha tényleg bekövetkezne a férfi félelme, vagy csak megerősítheti abban, hogy bármi is történik, együtt fogják azt megoldani.

Ha kimondom, hülyének néznek

Biztosan sokakkal előfordult, hogy már ott volt a nyelvén a panaszkodás, mégsem osztja meg senkivel, mert az olyan rettentően, ijesztően butaságnak tűnhet. És talán olyan is előfordult már, hogy tényleg kimondtuk sérelmeinket, félelmeinket, és valóban butaságnak tűnt. Hogy miért jó ez az öngól? Talán arra is emlékszünk, hogy mi történt azután, hogy szinte eltörpült kimondva a problémánk. Nagy valószínűséggel az, hogy a lufi, amit magunkban fújogattunk szép lassan, egyszerre kipukkant, mintha nem is létezett volna. Nekünk pedig mázsás súly esett le a vállunkról, amely feleslegességét csak utólag érezhetünk akár egy mosoly kíséretében. Gyakran megesik pároknál, hogy azért nem osztják meg szerelmükkel a felmerülő kétségeket, mert úgy gondolják, hogy kinevetik, féltékenynek, paranoiásnak, hisztisnek fogják őket gondolni. Például ha egy férfi nem tartja evidensnek, hogy a nő távozásakor kikísérje őt, a hölgy könnyen hiheti azt, hogy nem elég fontos neki, ugyanis az ő családjukban ez bizony úgy volt szokás, hogy azokat, akik fontosak nekünk, az ajtóig kísérjük. De nem osztja meg párjával ezt a félelmét, mert akkor: 1. azt hiszi, hogy pattog mindenféle apróságon, 2. kineveti, 3. követelőzőnek és hisztisnek tartja. Vagy! Csendben mérgelődés helyett elmondhatná az érzését, és akkor ezentúl a férfi minden alkalommal ajtóig kísérné, megvárná, amíg távozik, és mindketten elégedettek lehetnének egymással. Így lehetünk képesek eltávolítani a méregfogát egy olyan gondolatunknak, amelyről azt gondoljuk, hogy nevetséges, mégis képesek beárnyékolni akár a kapcsolatunkat. 

Ha kimondom, terhelek másokat

Egy fiatal nő arról számolt be, hogy képtelen fájdalmairól a családjának, barátainak beszélni. Nemrég elvált, és úgy érzi, meg kell játszania magát annak ellenére, hogy a környezete érthető módon rendszeresen kérdezgeti, jól van-e? Elmondása szerint azt érzi, hogy mindenkinek megvan a maga baja, és nem szeretne tovább terhelni másokat. Egy idő után azonban annyira belefáradt a jókedv színlelésébe, hogy már nem a szomorúságát kellett lepleznie, hanem a depressziót, amibe észrevétlenül csúszott bele. Ha vannak olyan emberek a környezetünkben, akikre számíthatunk, tegyük fel magunknak a kérdést: vajon ha éreznénk szerettünkön, hogy valamilyen krízisben van, de semmiről sem beszél nekünk, vajon mit éreznénk nagyobb tehernek? Azt, ha magunktól kell találgatni, megoldást keresni arra, hogy visszakapjuk a régi önmagát, vagy azt, ha megosztaná velünk a gondját, és átbeszélhetnénk vele a lehetséges megoldásokat? Ugye mennyire más így megfordítva a helyzet? Akkor beláthatjuk, hogy velünk és saját gondunkkal pontosan így van. És ha még most is azt gondoljuk, hogy a mi gondunk teher másoknak, akkor érdemes futni egy kört magunkban, hogy miért érezzük ezt így, mi állhat annak hátterében, hogy tehernek érezzük magunkat? Önbizalomhiány? Bizonytalanság a kapcsolatainkban? Félelem, hogy rossz véleménnyel lesznek mások?

Problémáinkat, félelmeinket, gondjainkat képzeljük el úgy, mint mikor sietünk valahova. Minden gondunk 1-1 kis súly rajtunk, amit ha lendületben vagyunk, kevésbé veszünk észre, mintha egy helyben álldogálnánk. Hajlamosak vagyunk ezért hát úgy tenni, mintha állandóan mozgásban kellene lennünk, mert úgy nem kell tudatosulni azzal, ami nyomaszt minket. Azonban ha belegondolunk, hogy ezeket a súlyokat le is lehet vetni magunkról, másik új perspektíva nyílik. Hirtelen érdemes lesz megállni, hogy felülről rátekinthessünk terheinkre, és egyenként megoldhassuk őket, hogy utána kevésbé fáradtan, újult erővel tudjunk tovább sétálni.

Ha érdekel a pszichológia közérthető nyelven, csatlakozz hozzánk a 7köznapi pszichológia Facebook oldalán.