A depresszió a mentális egészséget komolyan érintő állapot. Amikor valamelyik szerettünk depresszióban szenved, a gyógyulás elengedhetetlen része a támogató társas környezet. Ugyanakkor pont a környezet számára rendkívül nehéz, hogy gyakran nem találja a segítés, a kapcsolódás megfelelő módját. Gyakori, hogy a segíteni vágyók tehetetlenséget, zavartságot, dühöt vagy szomorúságot élnek meg, mert nem tudják hogyan támogassák jól az érintettet. Jól segíteni tényleg nem könnyű feladat.

Az első fontos lépés, hogy tájékozódjunk arról, hogy mi is a depresszió. A tájékozottság rögtön világossá teszi, hogy a depresszió nem egy választott állapot vagy úri huncutság, hanem ugyanolyan betegség, mint bármely fizikai betegség.  A depressziónak is meghatározott tünetei vannak, melyeket az idegrendszerben történő biokémiai változások idéznek elő.

A depresszió nem pusztán szomorúság, hanem a magány, a tehetetlenség, a kilátástalanság, a gyámoltalanság összetett érzése. A depressziós ember utálja magát azért, ahogyan érzi magát. Bűntudata van a tehetetlensége miatt. A depresszió érzelmi kiüresedést is jelent. Nem gyógyítható racionalitással, nem hat rá a logika vagy az ésszerűség.

 A depresszió tünetei:

• A két alaptünet: depressziós/ingerlékeny hangulat és érdeklődés/öröm elvesztése
• jelentős testsúlyvesztés vagy testsúlygyarapodás
• Inszomnia vagy hiperszomnia (alvásképtelenség vagy túlzott aluszékonyság)
• Pszichomotoros agitáció vagy gátoltság (mozgásban megjelenő izgatottság vagy lelassultság)
• Fáradtság vagy energiahiány
• Értéktelenség vagy túlzott bűntudat érzése
• Csökkent gondolkodási, összpontosítási vagy döntési képesség
• Halállal és az öngyilkossággal kapcsolatos visszatérő gondolatok, öngyilkossági terv/kísérlet.

A klinikai szintű depresszió diagnózisához az első két fő tünet mellett legalább 5 tünetnek jelen kell lenni a megelőző két hétben. 

A megfelelő ismeretek azért fontosak, mert akkor elkerülhetjük az olyan stigmatizáló mondatokat, mint  „csak hozzáállás kérdése”, „eldöntöd és jobban leszel”, „gondolj szép dolgokra”, „ez csak hiszti” és hasonlók.

A pszichoedukáción túl a valódi segítsége második része az aktív és értő hallgatás. Ehhez hozzátartozik a másik érzelmeinek és nehézségeinek elismerése, hiszen a másik a probléma  bagatellizálása vagy elutasítása tovább erősíti az egyébként is meglevő reménytelenséget és magányt, illetve szégyent és bűntudatot is eredményez.

Attól függően, hogy milyen időtartamú és erősségű depresszióról van szó és tekintve, hogy betegségről beszélünk, fontos, hogy bíztassuk az érintettet arra, hogy kérjen professzionális segítséget. Segíthetünk is megfelelő szakembert találni és el is kísérhetjük az érintettet. A nehézséget a pszichológiai segítségkérésben az jelenti, hogy a mentális zavarokat stigma veszi körül és emiatt gyakori az ellenállás. Érvelhetünk azzal, hogy fizikai betegségnél nem lenne kérdés az orvos felkeresése, miért más a mentális nehézség? Természetesen akinek már van korábbi tapasztalata pszichológussal vagy pszichiáterrel, az könnyebben ráveszi magát, hogy segítséget kérjen, de az első alkalom általában nehezebb és nagyobb az ellenállás.

 A kéretlen tanácsok szintén nem a jó út, még akkor sem, ha úgy érzed, pontosan látod, mire lenne szüksége a másiknak. Várd meg, amig a másik tanácsért fordul hozzád, mert a kéretlen tanács kioktatónak, lekezelőnek tűnhet és még inkább a másik értéktelenség érzését erősíti.

A depressziós ember gyakran szociálisan izolálódik. Nem szívesen mozdul ki, társaságban ürességet érez, nehezen bírja összeszedni magát. Fontos, hogy a környezetében levők ne vegyék magukra a visszahúzódást, hiszen ez a betegség része. A társas készségek is időlegesen sérülnek a depresszió által, hiszen a másokhoz való kapcsolódás elengedhetetlen eszköze az érzelmek megélése, de a depresszió érzelmi üressége ezt gyakran nem teszi lehetővé.