Dr. Bogár Nikolett gyógyszerész, ex-topmodell, és nemrég jelent meg angol nyelvű könyve a modellszakma és az evészavarok sajátos viszonyáról. Niki útja az anorexiából vezetett a divatszakma csúcsára, majd a modellkedésből ismét az evészavarba, mire végül a gyógyulás útjára lépett, és most harmonikusan éli mindennapjait. Nikivel egy kávézóban találkoztunk lakhelye közelében. Addigra elolvastam a könyvét, ismertem valamelyest betegsége történetét és a divatszakmához fűződő kapcsolatát, de élete közel sem szokványos ívét szerettem volna mélyebben megismerni és megérteni. Megérteni, és mások számára is elérhetővé tenni, mert Niki története ugyan egyedi, de a problémák, amelyekkel küzdött korántsem azok.

Frank-Bozóki Eszter: Azt gondolná az ember, legalábbis az én fejemben az a kép élt, hogy az általános menet az, hogy valaki bekerül a divatiparba, és az ottani követelmények miatt alakul ki evészavar, nálad viszont ez egészen máshogy történt. Mesélnél erről a folyamatról?

Bogár Niki: Igen, valóban általában ez úgy szokott lenni, ahogyan mondod, hogy a divatszakmában dolgozó lányoknál gyakran alakulnak ki anorexiaszerű vagy bulimiaszerű tünetek, de általában ezek szintje nem éri el a klinikai küszöböt. Ahhoz a súlyosságú anorexiához, ami nekem volt kell egyrészt egy hajlam (genetikai faktor), másrészt rengeteg tényező együttállása.

FBE: Nagyon fiatalon voltál beteg és nagyon súlyos volt a betegséged. Visszaemlékezve, mi volt az első élmény, amikor úgy érezted, fontos számodra, hogy néz ki a tested?

BN: Nagyjából azt hiszem, 12-13 éves lehettem, amikor már nézegettem, hogy kicsit kerekebb a csípőm, és elkezdett foglalkoztatni, hogy hogy nézek ki. 178 centi voltam és 51 kiló. Ez volt az induló súlyom. Apukám versenysportoló volt, anyukámnak is fontos volt a testmozgás, és abban nőttem fel, hogy a sport központi téma volt a család életében. Sokszor hallottam, hogy arról beszélnek körülöttem, hogy ki hány kiló, és, hogy mennyit hízott. Már akkor belém ivódott, hogy fontos a külső, és jó, ha az embernek atletikus alkata van. Belém égett, hogy vékonynak kell lenni. Mindemellett fontos volt, hogy az iskola jól menjen, jól tanuljak és legyenek barátaim. A kettő viszont nehezen fért meg egymás mellett, mert az extrém teljesítmény centrikusságom valószínűleg stréberségnek hathatott a többieknek, ami idegesítő lehetett nekik. Így nem igazán tudtam beilleszkedni egyetlen társaságba sem, ami viszont erős szorongást okozott. Ez a maximalizmus és tökéletesség iránti igény szép lassan átterjedt a testemre is. Vékonynak lenni fontos volt, egyre fontosabb. Tetszett, hogy én vagyok a legmagasabb és legvékonyabb, bár ezért akkor még semmit sem tettem. Elkezdtem kérdezgetni az osztálytársaimat, hogy vajon elég vékony vagyok-e, és, hogy én vagyok-e a legvékonyabb. Tudom, hogy ez idegesíthette a többieket.

FBE: A szüleid ekkor érzékelték már, hogy a tested, a vékonyság központi téma lett?

BN: Otthon ekkor még nem tudták. Még rendesen ettem, sportoltam, így nem tűnt úgy, hogy probléma lenne. Pedig ekkor már nagyon féltem attól, hogy kövér leszek, főleg, hogy sokaknak megváltozott a teste a kamaszkor miatt. A szüleim sosem súlykolták belém, hogy legyek másmilyen, elégedettek voltak velem minden tekintetben, de én mégis kivetítettem egy képet, aminek meg akartam felelni. Jó akartam lenni, azt akartam, hogy büszkék legyenek, miközben ők már akkor is büszkék voltak, csak ezt nem vettem észre. A szüleim kifejezetten próbálták oldani bennem ezt az erős teljesítményorientáltságot, de mivel ők maguk is nagyon akkurátusak voltak a saját dolgaikban, így én is azt gondoltam, hogy ez így jó, ezt így kell csinálni.

FBE: Hol lehetett a váltás, amikor elkezdtek rossz irányba menni a dolgok?

BN: Jött az iskolaváltás nyolcadik végén, ami egy fokozott stressz volt. Nem tudtam, hogy hova vesznek majd fel, mi lesz velem később. Emellett az is foglalkoztatott, hogy hány barátom van, hányan szeretnek, és ez kissé kényszeressé vált. Ekkor magamtól fogytam a stressz miatt pár kilót, ami feltűnt a környezetemnek. 50 kiló alá kerültem, és a körülöttem levők elkezdtek arra fókuszálni, hogy mennyit eszem, és hogy biztos anorexiás vagyok. Ekkor még normálisan ettem, nem válogattam, hogy mit eszem, de például amikor a többiek látták, hogy édességet eszem, akkor elkezdtek cikizni, hogy ezután biztos agyon sportolom majd magam, nehogy meghízzak. Innen indultak el lefelé a dolgok. Egyre többen mondták, hogy egyek. Bennem meg egyre erősebb lett a dac, hogy nekem nincsen bajom. Elvesztettem az étvágyamat is, és beindult a megállíthatatlan fogyás.

FBE: Hirtelen mindenki elkezdett odafigyelni rád.

BN: Igen, de nekem ez nem volt jó. Nem éltem meg pozitívan. Mindenki pásztázott, hogy mennyit eszem, milyen a testem. Az is igaz, hogy otthon női magazinokat olvasgattam, amikben láttam, hogy mit és mennyit érdemes enni. Ekkor még nem diétáztam, csak egy-két dolgot hagytam el, és próbáltam egészségesen enni. Ebben az időszakban lettem vegetáriánus. Ezt tovább lökött a fogyásban. Párhuzamosan ezzel a közelebbi hozzátartozóim közül többen mondogatták, hogy el kellene gondolkodnom a modellkedésen, mert minden adottságom megvan hozzá. Közel álltak hozzám, fontos volt a véleményük.

FBE: Ez az egész ráadásul pont a serdülőkor elején kezdődött, amikor alapvetően is jellemző a legtöbb kamaszra a lázadás.

BN: Igen, egyre kritikusabb lettem a szüleimmel, egyre inkább dacoltam és ellenáltam nekik. Korábban felnéztem rájuk, idealizáltam őket, de elkezdtem látni a hibáikat is. Úgy éreztem, hogy én jobban tudom a dolgokat, és emellett keményen kiálltam, amiből egyre több konfliktus lett. Eljött a nyár és 45 kiló körül voltam. Már látványosan vékony voltam. Apa nyaraláson többször titokban lefotózott, hogy szembesítsen, túl vékony vagyok. Nem érdekelt. Reggelente futni mentem a tengerpartra, edzettem, és egyre jobban figyeltem az étkezésemre. Fogyni nem akartam, de féltem attól, hogy duci leszek. Mégis fogytam, nem tudtam már kordában tartani a dolgokat.

FBE: Mit mondtak ekkor a szüleid?

BN: Látták, hogy baj van, egyre többször jelezték, hogy túl vékony vagyok. Elvittek háziorvoshoz, aki mondta, hogy híznom kellene, és adott egy csomó vitamint.

FBE: Ekkor már te is érezted, hogy nagy baj van?

BN: Nem, úgy gondoltam, hogy hagyjanak békén, teljesen jó vagyok ilyen vékonyan, és nem akartam visszahízni az orvos által megadott súlyra. Úgy mentem vissza a méretkezésekre, hogy előtte rengeteget ittam, vagy több réteget vettem fel, és hazudtam arról, hogy mit és mennyit eszem. Csak az volt a lényeg, hogy hagyjanak békén. Nem tetszett, hogy híznom kell. Emellett nyomasztott az is, hogy milyen lesz a gimi. Egyre többet fogytam, egyre gyengébb lettem, és egyre több lett a feszültség otthon emiatt. Tudom, hogy a szüleim a legjobb tudásuk szerint akartak terelgetni, csak azt hiszem, kicsit tanácstalanok voltak, hogy mit is kellene tenni. Én meg kiabáltam velük, hogy nincs bajom és hagyjanak, és nem lehetett igazán bírni velem. Egyre jobban csak azt néztem, hogy mit eszem, szelektáltam. A cél a hízás elkerülése volt, de ez egyre jobban beszűkítette a mozgásteret, és láttam, hogy egyre kisebb a súlyom. Nem tudtam megállítani. Ekkor már mindenki kritizált, hogy túl vékony vagyok, de inkább csak a hátam mögött. Igazán senki sem mert a probléma súlyosságának megfelelően cselekedni. Amikor 40 kiló alá kerültem, akkor már én is éreztem, hogy tényleg baj van, de ez már egy teljesen beszűkült tudatállapot volt.

A nyár után elkezdődött a suli, ami fizikailag is megterhelt, gyenge voltam, és már nem bírtam enni. A szüleim nagyon aggódtak és nagyon tanácstalanok voltak. Anyukám gondosan csomagolta az uzsonnát minden nap, én meg kidobtam úton az iskolába. 2 hónapig jártam suliba, próbáltam beilleszkedni, de nem igazán ment. Ekkor elküldtek pszichológushoz, de nem segített. Őt is átvertem, nem akartam, hogy segítsen. Azt akartam, hogy mindenki hagyjon békén, hiszen én tudom, mit csinálok.

FBE: Ha jól értem, itt már megszűnt a kommunikáció a külvilággal, mert te erről nem akartál beszélni, de másról már nem lehetett, mert annyira nagy volt a baj. Mi volt az utolsó csepp?

BN: Teltek a napok, egyre rosszabbul voltam. Alig bírtam kimenni a buszmegállóhoz, alig bírtam a lépcsőn felmenni. Alig dobogott a szívem, rettenetesen gyenge voltam. Napi téma volt, hogy kórházba kell menni, de én hárítottam, míg végül egy nap éreztem, hogy nincs tovább. Hazaértem, leültem, és éreztem, hogy nem tudok többet felállni. Remegtem. Vártam, hogy jöjjön haza valaki és kértem, hogy vigyenek be a kórházba. Azonnal indultunk.

FBE: Milyen változást hozott benned a kórház?

BN: Első este a gyermekpszichiátriára kerültem, ahol nem mertem elaludni, mert attól féltem, nem lesz másnap. 30 kiló voltam. Másnap reggel átkerültem az intenzívre, és nagy nehezen infúziót kaptam. Nem tudtak vénát szúrni, annyira ki voltam száradva. Néhány mozzanatra emlékszem, nem voltam teljesen magamnál. Mindenki kedves volt. Nyugalom érzés tört rám. Onnan szóltam anyukámnak, hogy hozzon kakaóscsigát és málnás joghurtot. Nem hitt a fülének. Mondtam neki, hogy nem akarok meghalni.

Szép lassan elkezdtem hízni, meg akartam gyógyulni, voltak újra céljaim. Vissza akartam menni a gimibe, vissza az életbe. Ekkor nem volt igazán a fejemben a modellkedés, de tudtam, hogy ha egyszer mégis szeretnék, akkor vissza kell híznom. Az azért akkor is bennem volt, nagyon erősen, hogy 50 kilónál több nem akarok lenni, bár az orvosok többet szerettek volna. Ezalatt az időszak alatt megértettem, hogy erős kötődésem van az ételhez. Ahhoz az ételhez, ami otthoni.

FBE: Ez a családban fontos kapcsolódási pont volt?

BN: Igen, együtt étkeztünk. Anya főzött minden nap. Mindenki csinálta a dolgát, de ilyenkor együtt voltunk. Beszélgettünk.

FBE: Meddig tartott a kórházi időszak? Hogyan zajlott a kezelés? 

BN: Sokáig maradtam a kórházban, híztam, szerettem ott lenni, mert kedves volt mindenki, de természetesen vágytam is vissza a „való életbe”. Összesen 3 hetet voltam intenzíven és 2 hónapig a gyerekpszichiátrián. Hétvégére hazamentem, de vissza kellett menni hétközben. Jártunk családterápiára is, jártam egyénileg pszichológushoz és kapcsolatban maradtam a pszichiáterrel is. A suliban is sokat segítettek, a tanárok és az osztálytársak is. Teljesíteni tudtam a félévet és visszahíztam 48 kilóra. Annál több azért nem akartam lenni.

FBE: Te voltál a tökéletes kliens azokból, amiket leírsz, miközben a súlyodat mégsem akartad 48 kiló fölé emelni.

BN: Igen, egyrészt próbáltam mindent teljesíteni, hogy kikerülhessek a kórházból, de egy határon túl nem akartam menni. Úgy tűnt, hogy a dolgok kezdtek jó irányba lenni, és ismét előtérbe került a modellkedés lehetősége.Volt egy modellválogatás, amire úgy döntöttem, hogy elmegyek.

FBE: Mi volt a család reakciója?

BN: Támogatni akartak abban, amit szeretnék. Nem voltak meggyőződve, hogy ez a jó út nekem, de nem akartak eltiltani. Én meg hallani akartam, hogy a divatszakma emberei szerint megfelelőek az adottságaim, hogy modell legyek, hiszen az egyet jelentett a „hivatalos vékonysággal”.

FBE: Mennyivel volt ez a kórházból való hazatérésed után? Mit szóltak a téged kezelő szakemberek?

BN: Nem sokkal, néhány hónappal később. Természetesen nem örültek, de megtiltani sem tudták.

FBE: Milyen élmény volt számodra a verseny?

BN: Élveztem, hogy tetszem az ügynököknek, bár még ők is jelezték, hogy picit híznom kéne. Végül én nyertem.  Utána egyébként megtudtam, hogy a magyar ügynökök nem akarták, hogy én nyerjek, mert rossz üzenetnek tartották, hogy ez a fokú vékonyság rendben van, de a francia értékelő ragaszkodott hozzá, hogy én nyerjek. Akkor úgy éreztem, hogy igazolva van, hogy így jó vagyok, ezzel a súllyal, de utólag nagyon pozitívnak tartom, hogy a magyarok nem akarták volna, hogy nyerjek.

FBE: Akkor tulajdonképpen ezzel kicsit mintha ketrecbe zártak volna, nem? Kőbe vésték, hogy a valójában alacsony súlyod normális és így a gyógyulás útjába álltak.

BN: Igen, feszültség keletkezett bennem, hogy gyógyulnom kéne, ennem kéne, de modellszerződésem van és meg kell tartanom magam olyannak, amilyen voltam. Mintha bilincs került volna a kezemre. Felemás állapot volt, mert a visszajelzés ugyan pozitív volt, de közben hatalmas korlátokat állított. Kimentem Kínába a világversenyre. Ez is pont olyan felemás volt. A hely eszméletlen szép volt, ez nagyon tetszett. A lányok viszont látszólag ugyanazokkal a gondokkal küzdöttek mint én. Feszélyezett, hogy mennyire vagyok vékony és, hogy tudok-e ott sportolni járni. Nem tudtam túl pozitívan megélni az egészet, pedig nagyon jó lehetett volna, ha nem vagyok beteg. Ezen a versenyen nem értem el nagyobb eredményt és hazajöttem.

FBE: Innentől már nem voltál többé a környezeted szemében a korábbi „hétköznapi” lány. Hogy alakult ezután az életed? 

BN: Hazajöttem és összeült a család, hogy mi legyen, kell-e ez a modellkedés nekem? Nagy szabadságot hagytak, mert jót akartak nekem, de talán kicsit több keret kellett volna. Ezt persze akkoriban nem éreztem így. Elkezdődött újra a gimi, de én nem voltam túl a betegségen. Folyton arra figyeltem, hogy mit eszem. Emiatt kiestem társaságokból is, mert azt hiszem túl merevnek tartottak. Ekkoriban jártam még terápiára. A súlyom nagyjából normalizálódott, de nagyon erős volt még mindig a teljesítményorientáltságom. Folyton tanultam. Ez is furcsa lehetett a többieknek. Valószínűleg nem jó egy olyan ember mellett lenni, aki mindenben tökéletes akar lenni. Azt hiszem, hogy ez távolította el az embereket körülöttem, miközben nem ez volt a cél, hanem inkább az önbizalomhiányomat akartam kompenzálni vele. Elégedett akartam lenni, de ez legtöbbször nem sikerült.   

FBE: Mikor kezdtél teljes időben modellkedni?

BN: Érettségi után. Itt megint előtérbe került, hogy a modell identitásomhoz hozzátartozik a vékonyság, és megint központi kérdés lett a testem. Naponta többször megnéztem magam és órákon belül változott, hogy mit gondoltam magamról. A lelkem szép lassan szétvált a testemtől. Munkaeszköz lett. Muszáj volt. Ez hozzátartozik ehhez a hivatáshoz, amit idővel el is fogadtam.

FBE: Ha ilyen erősen monitoroztad a tested, akkor hogyan tudtál felszabadult lenni más helyzetben?

BN: Nem tudtam. Ez azért minden más helyzetet is erősen meghatározott.

FBE: Hogyan kell elképzelni a mindennapjaidat, mint modell? Mi az, ami örömöt okozott?

BN: Az utazás volt igazán az örömforrás és az ismeretlen felfedezése. Egyébként elég magányos voltam, de mindig jött egy-egy örömteli pillanat, ami igazolást adott, hogy ez a pálya kell nekem. Boldognak tudtam érezni magam ezektől, bár csak pillanatnyi boldogságot éltem meg. Továbbra is nagyon erősen szorongtam attól, hogy nem vagyok kellően vékony, muszáj bizonyítanom, hogy nagyon kézben tudom tartani a testem, szigorú szabályok szerint ettem és sportoltam. Szinte minden gondolatom a testalkatom körül forgott, illetve tervezgettem a következő étkezést, sportolást. Számolgattam, mi fér bele, akár elfogyasztott kalóriáról legyen szó, akár a sportolással töltött időről. Mániákusan csak gyalog jártam mindenhova. Szinte kizárólag csak arra tudtam fókuszálni, hogy eléggé vékony-e a testem, és vágytam mindenfajta külső megerősítésre, ami ezt igazolta. Viszont a végén nagyon beteggé kezdett válni a viselkedésem, még ennél is jobban. Napi szinten szedtem hashajtókat, vergődtem az egészben, és éreztem, hogy nem lesz így normális felnőtt életem. 

FBE: Aztán a könyvedből úgy tűnik, hogy modellkedést egy huszárvágással szakítottad félbe.

BN: Igen, ez így is történt. Érettségi után jelentkeztem gyógyszerész szakra, ahova felvettek, majd 2 évre passziváltatni tudtam magam. Amikor lejárt az idő, döntenem kellett, hogy mi legyen. Döntöttem. A gyógyszerész pályát választottam.

FBE: Hogyan jöttél ki a betegségből? Az anorexia véget ért, de nem lettél egészséges.

BN: Igen. Kb. egyik napról a másikra jött egy erős váltás. lekerült rólam a teher, hogy modell vagyok, a szerződés véget ért, és előtört egy ösztön, hogy enni akarok. Mindent megenni és korlátlan mennyiségben. Úgy éreztem, hogy ha most nem eszem, akkor soha többé nem ehetek. A testem ki volt merülve, nem tudtam tovább megvonni magamtól az ételt, és elkezdtem túlenni magam.

FBE: Ha jól értem, akkor az anorexia átcsapott falásrohamokba?

BN: Igen, elkezdtem hízni mellette, és döbbenetes reakciók jöttek a környezetemtől. Korábban amiatt kaptam kritikus megjegyzéseket, hogy túl sovány vagyok, most meg arra jöttek a kritikák, hogy itt-ott kezdek túl vastag lenni. Érthetetlen volt nekem az egész. Elkezdtem megint izolálni magam, csak most a másik irány miatt. Szégyelltem társaságba menni. Szégyelltem magam. De nem tudtam megállni, hogy ne egyek. És közben ott volt az egyetem és teljesíteni kellett, ami szintén nyomás volt. Végül a túlevéssel kerestem meg Ferit (Dr. Túry Ferenc- szerk.), tudtam, hogy ez nem mehet tovább, az evés fogságába kerültem. Bekerültem egy terápiás csoportba, ami segített valamennyit, de teljes megoldást nem adott.

FBE: Mi az, ami végül meghozta a várt változást?

BN: Elképesztően elegem lett ebből az éveken át tartó beteges életvitelből. Láttam, hogy ez nem vezet sehová, minden gondolatomat, percemet valamilyen önostorozó gondolat tette ki és semmi mással nem tudtam foglalkozni, ami nagyon dühített. Ezért kis lépéseket tettem, amelyekről úgy gondoltam, a normális élet felé vezetnek. Mindemellett megismertem a barátomat és elkezdtem végre élvezni az életet. Elkezdtem újra sportolni, de most egészséges mértékben. A párom által megtapasztaltam, hogy el vagyok fogadva úgy is, hogy közben én túlsúlyosnak éreztem magam. Mindenben odafigyelt rám és észrevétlenül visszaállt a súlyom egy egészséges, normális mederbe. Rendeződött az étkezés, a sportolási szokásaim, minden kezdett harmonikus lenni.

FBE: Mi adta a motivációt, hogy megírd a könyvet?

BN: Eleinte egy egyetemi munkának indult, amiben szerettem volna a saját tapasztalataimat feldolgozni és megérteni, mi a kapcsolat az anorexia és a divatszakma között. Ezt felvetettem  Ferinek, aki rendkívül támogató volt.  Elkezdtük a tanulmányt, született egy-két cikk, majd kapcsolatba kerültünk egy angol könyvkiadóval, aki végül megjelentette Ferivel közös könyvünket. A magyar verzió is remélhetőleg még idén a könyvesboltokba kerül.

Dr. Bogár Nikolett és Dr. Túry Ferenc könyve a divatipar és az evészavarok kapcsolatáról

FBE: Látva az életed ívét, mit üzennél a szülőknek a történeted alapján?

BN: Az első, hogy nagyon fontos, hogy a családtagok megtartsák a saját szerepüket. Ne a gyerek irányítson, hanem a szülőnek legyen kellő kontrollja. Emellett persze legyen támogató és figyeljen oda a gyereke az igényeire, de húzza meg a határokat, ha kell. Tehát a keretek és a szabadság egészséges egyensúlya. Ezen kívül szerintem még fontos, hogy legyen érték az egészséges testkép és a megfelelő étkezés, miközben ne ez legyen a központi téma. Valahogy tudatosítani kellene a fiatal lányokban, hogy nem kell az újságok és modellvilág testképét etalonnak tekinteni. Az intimitás szintén nagyon fontos terület mind családon belül, mind párkapcsolatban. Fontos megtalálni, hogy milyen csatornán keresztül közelíthető meg egy-egy családtag és azt a nyelvet használni a szeretet átadására. És persze kell egy stabilitás, amiben azt érezheti egy gyerek, hogy úgy van elfogadva, ahogy van.

FBE: És a modellvilággal kapcsolatban mit üzensz?

BN: A modellkedés nagyon jó lehetőség annak, aki jól bírja a bizonytalanságot, a változást és a függetlenséget, illetve kellően fegyelmezett a feladatait illetően. Aki ezt nehezen viseli, annak semmiképp nem ajánlom. Annak sem ajánlom, akiben nagyon erős a teljesítménykényszer, meg a pozitív visszajelzés iránti igény, mert ebben a szakmában sokkal több a negatív visszajelzés, és ezt tudni kell kezelni. Ehhez erős önbizalom és érzelmi stabilitás kell. Ezt sokan nehezen viselik. Bírni kell a kritikát, a durva kritikát is, ami nem mindig könnyű. Ami viszont pozitív, hogy rengeteg tapasztalatot lehet szerezni. Megtanul az ember rengeteg helyzetet kezelni, javul a helyzetfelismerése és problémamegoldása. Sokféle emberrel lehet találkozni, nyelvet tanulni, kultúrákat megismerni. Új barátságokat is lehet kötni, amiknek egy része a modellkedés után is megmarad. És persze jól lehet keresni vele, ha az embernek úgy alakul a karrierje. Azt hiszem, az egész olyan élettapasztalat, amit máshogy nemigen lehet megszerezni. Egyáltalán nem bánom, hogy modellkedtem, és ugyan lehet, hogy nálam a modellkedés bizonyos értelemben betegségfenntartó volt, ugyanakkor azt sem hagyta, hogy ismét életveszélyes szintre kerüljön a súlyom, illetve kezdetben segített kijönni a betegség legmélyebb szintjéről.

Ha tetszett a cikk és szeretnél hasonlóan érdekes témákról olvasni, kövess minket a Facebookon!