Évek óta hódít a naranccsal tusolás őrülete. Talán furcsán hangzik, de aki próbálta, annak ellenére, hogy csak nehezen találja a magyarázatot, megesküszik rá, hogy zuhany alatt elfogyasztani egy létől csöpögő, hideg gyümölcsöt  az egyik legélvezetesebb élmény, amit megtapasztalhatunk. Mikor először olvastam a naranccsal tusolásról, kétkedve fogadtam, de mivel a megtapasztalás híve vagyok, kíváncsian próbáltam ki a furcsa kombinációt. Arra gondoltam, hogy végül is nem egy olyan tébolyról van szó, mint a mostanában népszerű, szinte már életveszélyesnek tűnő mosogatógép kapszula evés, így mit veszíthetek azzal, ha kipróbálok egy ránézésre nem sok mindennel kecsegtető dolgot?

Ismét beigazolódott az elmélet, hogy amíg csak kívülről próbálunk rátekinteni egy életérzésre, eseményre, maximum egy homályos elképzelésünk lehet valamiről, de a dolgok velejéhez nem fogunk tudni eljutni igazán. Így aztán kézbe vettem a narancsot, majd a párafelhők tömegében puszta kézzel feltéptem a héját, s bár szememmel azonnal egy szemetes után kutattam, végül is elégedetten és hanyagul ledobtam a narancshéjat a földre, majd anélkül, hogy szépen, óvatosan gerezdekre válogattam volna, állatias mozdulattal haraptam a gyümölcsbe, és átadtam magam annak a szabadságnak, amit – még ha csak egy narancsról is van szó – a szabályok, megkötések nélküli evés váltott ki.

Korábban nem voltam nagy rajongója a narancsnak. Már pucolás közben ragacsosak és foltosak leszünk tőle, körmünk alatt marad a héja, és az ujjunkat persze nem illik utána lenyalni, mert hát az illetlenség. Ezért úgy voltam inkább vele, hogy kár is belevágni az evésébe. Számomra tudat alatt ez a gyümölcs mindig a felesleges bekoszolódás jelentését hordozta magában, amit gyerekkorom óta utáltam, mivel a szüleimtől megtanultam, hogy okos, jó gyerek nem koszolja össze magát, szépen eszik és vigyáz a ruhájára. Aztán mikor arcomon végigcsordult az édesen savanyú narancslé, és én fittyet hánytam arra, hogy ilyet nem illik, akkor villant be a kérdés:

Miért annyira jó ez? Hiszen csak egy narancsot eszem a zuhany alatt!

Az élet tele van olyan helyzetekkel, amikor robotpilóta üzemmódban cselekszünk. Mindent az elvárásoknak, szabályoknak megfelelően teszünk, este időben fekszünk, hogy reggel kipihenten menjünk dolgozni. Ott igyekszünk a legmegfelelőbb formánkat hozni akár a főnökeinkhez, akár a munkatársainkhoz való alkalmazkodásról legyen szó. Persze sietünk haza, hogy képesek legyünk jól betölteni szerepünket a családban is, és véletlenül sem szeretnénk sehol sem hibázni, mivel még a végén letérünk a megszabott útról, ami a biztonságot, kiegyensúlyozottságot nyújtja számunkra.

Egy anya sohasem lehet túl fáradt! Persze legyen makulátlan és mosolygós!

Egy apa mindig legyen kemény és kitartó! Persze fáradhatatlan!

Az iskolás sohase merje megkérdőjelezni a tanár kompetenciáját! De legyen lelkes!

És a beosztott lehetőleg mindig hajtson fejet a feljebbvalója előtt! Mindezt mosolyogva!

A férfi ne sírjon, érjen haza fürdetésre, a nő önmaga helyett csak a családjára gondoljon, de legyen csinos és ápolt, és ugye a gyerek viselkedjen mindig jól nevelten, illedelmesen. Ja, igen! És szépen együk a narancsot, mert még a végén maszatosak leszünk. És az ugye nem szép dolog, megtanultuk idejekorán. Mert mi lesz, ha valaki piszkos lesz, nem az elvárások szerint viselkedik, ellenáll, vagy éppen nemet mond? Akkor ingoványos talajra lép, ami szembe megy a gyermekkorunkból hozott elvárásokkal, normákkal és a kimondott vagy nem kimondott társadalmi szabályokkal.

Szabályokkal a káosz ellen

Mielőtt felmerülne a szabályok elleni felbujtás vádja, fontosnak tartom leszögezni, hogy a legitim hatalom elfogadása nélkülözhetetlen a társadalom hatékony működéséhez. Ha csak elképzelünk egy olyan világot, ahol az emberek szabályok nélkül közlekednek az utakon, ahol mindenki maga dönti el, hogy adózik vagy sem, vagy éppen azt, hogy mennyit fizet egy kiló kenyérért a boltban, hamarosan belátható, hogy központilag megszabott szabályokra nagyon is szükség van, mert nélkülük totális zűrzavar alakulna ki.

Mégis, miközben a társas szabályok segítenek minket abban, hogy mi, emberek fenntartható módon, egymást tiszteletben tartva tudjunk együtt élni, az a rengeteg szabály, amit felhalmozunk életünk során, néha kétélű fegyverként képes működni.

Szabályokkal az önérvényesítés ellen

Ha kicsit kibújunk a csigaházunkból, észrevehetjük, hogy a szabályok átjárják minden cselekedetünket, mert tudat alatt félünk a következményektől. Jól ismerjük már gyermekkorból azt az érzést, mikor a feleselést szidás, a jó magatartást, szófogadást dicséret követi otthon vagy az iskolában. Szó szerint már ekkor megtanuljuk, hogy az engedelmességért jutalom jár, míg az ellenállásból egészen rosszul is ki lehet jönni. A korai „Ezt kell csinálni, mert..” mondatok felnőttkorra átalakulnak egy „Ezt csinálom, mert ez a helyes...” állapottá. Magunkévá tesszük a normákat. Ez nagyon jó a legtöbb esetben. Például nem azért nem lopunk, mert illegális, hanem amiatt, mert nem tartjuk helyesnek.

De mi van akkor, ha az engedelmesség beszivárog olyan területekre is, amik már meggátolhatnak az önérvényesítésünkben, és összességében abban, hogy önmagunk lehessünk? Ha szótlanul állunk a tanárunk igazságtalan korholása előtt, szó nélkül tűrjük házastársunk agresszív viselkedését a béke és büntetés elkerülése miatt? Ha rettegünk ellentmondani a munkahelyünkön, ha félünk kiállni magunk vagy más igazáért, mert úgy érezzük, hogy a másiknak joga van mindenhez, még akkor is, ha másokat, vagy minket sért? 

Mi van akkor, ha félünk a bepiszkolódástól, mert lányként azt tanultuk meg, hogy erkölcsösnek kell maradni mindig, fiúként pedig azt, hogy minden "katona dolog"? Ne élvezze akkor ez a nő sohasem a szexet? Vagy ne törhessen össze ez a férfi, ha kirúgják az állásából? 

Ilyen és hasonló esetben kellene megtanulnunk azt mondani, hogy "Eddig és ne tovább!", mert a szabályok és engedelmesség szerinti élet itt válik kértékonnyá. És nem leszünk a nemet mondás miatt rosszak tőle, csupán megszabjuk a határainkat. Nem leszünk piszkosak tőle, csupán úgy éljük az életünket, ahogy mi szeretnénk, ahogy mi élvezzük ahelyett, ahogy a szüleink vagy bárkik elvárták.

Ha kicsiben is, de hasonló:

Narancsot enni a zuhanyzóban miniatűrizált változatban olyan, mint kiélvezni valami vágyott, általunk szeretett dolgot, nem foglalkozni azzal, ki, mit gondol, akar, elvár. Mintha bűntudat nélkül csinálhatnánk valamit önmagunk és nem mások miatt, nem mások hatására. Olyat, amire régóta vágytunk, de valami belső, titokzatos, visszatartó erő, norma vagy társadalmi elvárás miatt mégsem tesszük meg.

Nemet mondunk a főnökünknek (pedig hierarchiában fölöttünk áll), vasárnap sokáig ágyban maradunk (pedig anyaként elvárt, hogy ilyet ne tegyünk), hagyjuk, hogy a feleségünk vigyen el vacsorázni (pedig ez a férfi dolga), tabuk nélkül beszélnünk a szexről (pedig olyat nem illik), vagy éppen ellenállunk egy elnyomó rendszernek (pedig ahhoz egyedül gyenge vagyok). Számos példát lehetne mondani olyan méltán igényelt helyzetekre, amelyeket csak azért nem élünk meg nap mint nap, mert félünk a negatív véleményektől, mások megítélésétől, attól, hogy bekoszoljuk a kezünket.

A gond csak az, hogy a való életben a legritkábban lehetséges kockázat nélkül bepiszkolni magunkat (talán csupán akkor, ha víz alatt esszük a narancsot). Pedig az összepiszkolt tenyér éppen annak a jele, hogy valamit csináltunk, ami talán hozzátett az életünkhöz, és nem más akaratától vezérelve, hanem kizárólag önmagunk miatt.

Ha érdekel a pszichológia közérthető nyelven, csatlakozz hozzánk a 7köznapi pszichológia Facebook oldalán.